2020.03.21. szombat
Szombat van, fél kettő, ebédidő. Az ebédet a középső készíti, a férjem kitakarította a lakást, én ma fel vagyok mentve a család és a háztartás alól. Én kértem, pontosabban adtam ultimátumba, mert az itthon tanulás miatt semmit nem tudtam dolgozni a héten. És eláruljam, mennyit dolgoztam a délelőtt folyamán? Egészen pontosan 0,00 percet.
4 órakor felébredtem, és mivel nem voltam már álmos, leültem egy bögre vizet megiszogatni, aztán felöltöztem, és lesétáltam napfelkeltében taijizni a Dunapartra. Legalább egy órát sétáltam és taijiztam – már teljesen kivilágosodott, de a Nap nem kelt fel. Azóta sem.
Hazajöttem, teáztam, kiolvastam a gyerek meseregényét, reggeliztem, elvonultam az irodába, ami most csak az enyém. A gépen olvasgattam, filmet néztem, és mindig csak halogattam, mikor kezdek neki. Hát most már nem fogok. A kicsi őrjöng.
…
Megebédeltünk – nélküle. Születésnapi ünnepi ebéd lett volna (a középső 14 éves lett tegnap – szerencsére este volt azért tortás ünneplés). És közben felváltva fogtuk le a kicsit, mert amint kicsúszott a karja a kezünkből, kezdte magát fojtogatni. Amikor kétségbeesésünkben már agresszívvá váltunk vele, cseréltünk. Fogtam, öleltem, potyogtak a könnyeim és sírok azóta is, pedig amíg telefonos segítséget kértem, a nagylány el tudta vinni magával, és még az evésre is rá tudta beszélni.
Nem az önfojtogatással kezdődött, hanem az őrjöngéssel. Ahogy az irodából – az ajtón keresztül, meg néha kilépve – érzékeltem, egész délelőtt filmet nézett az apjával, telefonon, majd a tévéképernyőn. Régi, jó gyerekfilmeket, meg valami természetfilmet a tévén, de képernyő előtt ült akkor is. És közben folyamatosan apja telefonjáért kuncsorgott (aki ezért egy idő után behozta hozzám a telefont). Ha jól érzékeltem, ott tört ki az őrjöngés, hogy az apja is megelégelte a képernyő előtt levést. Ehhez jöttem én azzal, hogy Minecraftozhat este, de most már elég volt a képernyőzésből, estig foglalja el magát valamivel – és nem tudta, mivel. De a fő vonulat az volt, hogy mindenki más kockul, csak ő nem kockulhat, és mindig ő a hibás. Meg hogy ő hülye, meg sunyi. (A sunyiság a titokban megszerzett telefonokra, tilosban tévézésre, számítógépezésre vonatkozik.) És idővel átment abba, hogy ő meg akar halni, mindenkinek jobb lesz úgy. Adjunk neki egy konyhakést, amit a szívébe szúrhat.
Voltak már a kicsinek ilyen „próbálkozásai”, mentünk is volna a pszichodráma mellett egyéni terápiára is – a járvány miatt ez is elmaradt. De amúgy is úgy tűnt, nincs már akut probléma, december–januárban volt ilyen először és utoljára – azóta nem fordult elő, hogy szidta és bántotta magát: verte a fejét a falba, vagy valamivel verte a fejét, szorította el gumival a kezét. Nem mindig láttuk, volt, hogy (pl. a gumival kézelszorítást) később tudtuk meg. Ijesztő volt látni is, utólag megtudni is. Igen, benne volt az a félelem, ami most megint előjött: képes lenne megölni magát, ha magára hagyjuk?
A téli és a mostani jeleneteken kívül még egy óvodáskorira emlékszem, amikor felment a szomszédba, megígérve, hogy nem tévézik, illetve nem azért megy, aztán amikor lelepleződött, akkor elrohant. És úgy, ahogy volt, zokniban, le a lépcsőn, és mint hamarosan kiderült, ki a kapun, rohant át a lakótelepen ész nélkül, testvére a lakótelep végi 2*3 sávos útnál érte utol és hozta haza.
Nagyon nehéz neki a legkisebbnek lenni. A nővérének, de még a bátyjának se volt kísértés ilyen idős korában az okostelefon, a számítógép. És egyikük sem volt függő, mint ő. Ez is félelmetes benne. Nem tud ellenállni a képernyőnek, hozzáragad, és az nem ereszti. Pedig egyébként órákat el tud játszani legóval, autókkal, vagy bármi mással, hosszú történeteket játszik. Erre most itt van ez a digitális tanulás: mindenki ül a képernyő előtt, csak neki nem szabad.
Összetett probléma ez (és nem könnyíti meg a helyzetet, hogy segítség a karantén miatt csak korlátozottan igénybe vehető):
- Vannak ezek a vészhelyzetek, amikor a gyerek őrjöngeni kezd, és/ vagy őrjöngés nélkül elkezdi bántani magát. Ahogy mondtam, ez nem egy állandó állapot. Hogy elégedetlen magával, hogy alacsony az önértékelése, és hogy ez azzal jár, hogy lelkileg is gyötri, szóban is bántja önmagát (hülye vagyok, egy paraszt vagyok stb.), az jellemző. A fizikai önbántás egyáltalán nem jellemző rá – de többször előfordult a téli szünet környékén, és ma. Azon kívül, hogy ez egy tünet és a kiváltó okával foglalkozni kell, magát a helyzetet is kezelni kell – a lehető legjobban, ott és akkor.
- A kiváltó okok között van a képernyőfüggősége – amiben a függőség maga egy kezelendő állapot. Erről írok majd bővebben, mert fontos megérteni, hogy mit jelent, miért gond, és miért próbálom távol tartani a képernyőtől.
- A kiváltó okokhoz sorolnám a maximalizmusomat is, amit nem akarok a gyerekek felé közvetíteni, és mégis megteszem. Ez azért fontos, mert elég szoros összefüggésben áll az alacsony önértékeléssel, a megfelelni akarással – és a frusztrációval, ha ez nem sikerül. Amikor azt írom, hogy összetett a probléma, akkor abban az is benne van, hogy nekem sem könnyű azzal együtt élnem, hogy a probléma egyik forrása én magam vagyok. Akkor sem, hogyha ennek tudatában vagyok, és tudatosan dolgozom magamon.
- Szintén hozzám kötődő összetevő az időhúzásom a munkakezdésre, ami van, hogy percekben, van, hogy órákban – és van, hogy egy egész napban mérhető. Ezt az időszakos munkaképtelenséget van, amikor el tudom fogadni mint adottságom, és van, amikor nem tartom normálisnak. Ezt az időhúzást jórészt kockulással töltöm – miközben a gyerekektől elvárom az ezirányú önfegyelmet.
- És végül, de nem utolsó sorban, vannak a „környezeti tényezők”. Hogy mindannyian (többiek) többet töltünk képernyő előtt, mint az egészséges lenne.
- És van az egész családi mező, amiben mindez, meg jóval több is benne van, és aminek a kicsi is érzékeny része,
- és a családon kívüli világot is érzékenyen reagálja le.
Hálás vagyok érte, hogy a problémahalmaz legalább egy részével a karantén alatt is van kikhez segítségért fordulni, és hogy tőlük nem elítélést, nem az önvádam felerősítését, hanem megerősítést és valódi segítséget kapok.