2020.03.22. vasárnap kora reggel
Egyik barátnőm tegnapi félmondatából jött a felismerés: azért is lehet most nehéz nekem, mert én a környezetem problémáit (vagy hogy kell ezt jól mondani: negatív energiáit?) is magamra veszem. Az pedig most nyilván van bőven, szó sem kell messzire mennem érte. Egy panel társasházban. Egy egyedülálló apa kiabál a lányaival, így a karantén alatt napközben is, és depressziós barátnőm van most a mélypontján. Utóbbi különösen megvisel. Hiába tudom az eszemmel, hogy ez most az állapota miatt van, gyomorba vág, annyira fáj olvasni nekem írt, szinte gyűlölködő leveleit, először délután, aztán este. Délután is, este is kiborulok, bőgök, megnyugszom – és mégis ezzel kelek. Egyedül van ő is két gyerekkel. A karantén idején. És most még velem is megszakított minden kapcsolatot, aki fizikailag is a közelében vagyok. Hogyan tudok kijönni ebből a fájdalomból – hiszen így nem tudok a saját életemben jelen lenni, a családom számára jelen lenni, pedig a legjobban ezt szeretném? Hogyan tudom kitörölni magamból azokat a képeket, amelyeken (egy feltételezett jövőben) egy öngyilkossági kísérlet után látom, hogyan tudok bizonyosságot szerezni arról, hogy minden rendben lesz vele és elengedni az érte érzett felelősséget, az aggódást? Mégis, mi a technika, amivel ki tudom zárni magamból azokat a dolgokat, amikre nincs ráhatásom és/ vagy nem az én problémám – miközben megtartom emberi érzékenységemet? Alapvető útmutatás magam számára, hogy a szeretet vezérelje minden (tudatos) tettem. Alapvető útmutatás magam számára, hogy vigyázzak magamra. Lehet az egyik fontosabb, mint a másik? Ha fáraszt szeretetből kommunikálnom, figyelmen kívül tudom hagyni ezt úgy, hogy ne jöjjön rögtön a lelkiismeret-furdalás? Hát akkor hogy vigyázzak magamra?