Két történet: az egyik egy évvel ezelőtti, a másik mai. Mindkettőben közös a megélés, amit a kisfiamtól kaptam: semmi sem egyértelmű. Hálás vagyok, hogy erre időről időre felhívja a figyelmem.
Állandó vitánk volt arról, hogy hiába szólok (nem egyszer…), hogy fejezze be a legózást és jöjjön vacsorázni, mindig csak játszott tovább, mondván, még alig játszott. Miközben már órák óta játszott. Egy ilyen alkalommal egy heves mozdulattal elraktam a legórepülőt, leesett róla néhány kocka, és a kiborulását követő bocsánatkérő–vigasztaló–tisztázó beszélgetésből tudtam meg, hogy valóban nincs igazam, tényleg alig játszott. Mert mindig az van, hogy órákig épít valamit, hosszan próbálkozik, kísérletezik, hogy tökéletes legyen a végeredmény – ez nem játék. Ez munka. A játék ezután jönne – de ez az, amire aztán sosincs idő, mert késő van, és menni kell vacsorázni, fürdeni…
Ma kirándulni volt az osztály – fakultatíve, mi itthon maradtunk. Reggel látom a levelet: a kirándulás miatt ma nincs tanítás, aki nem megy, annak pihenőnap. Megreggelizünk, kezdődne a tanulás, a Kicsi várja a feladatot. Magam mellé ültetem, és elmondom, hogy a többiek ma kirándulni mentek (és hogy ő most miért nem megy, de jövő héten már ő is csatlakozni fog), ezért nincs feladat. Rögtön felveti, hogy akkor jár neki egy óra számítógépezés. (Minecraft. A pihenőnapokon engedélyezett egy-egy órában a saját kis birodalmát építi, és nagyon büszke magára.) Előírom a dolgai elpakolását és a közös nemezelést (egy mese szereplőit nemezeljük, az iskolai kézimunka órák kiváltására), a többi szabadidő, az egy óra Minecraft-ot is engedélyezem. Teljesen kiborul, a fél délelőtt azzal megy el, hogy feldúltan jár-kel a lakásban. Mint idővel megtudom: ott rontottam el, hogy a jó hírrel kezdtem. Azt mondtam, ma nincs feladat. Számomra ez ennyit is jelent, se többet, se kevesebbet: nincs mára küldött iskolai feladat. Számára viszont azt jelenti: ma pihenőnap van, vagyis egész nap azt csinál, amit akar, és még 1 óra Minecraft is jár. Számomra egyetlen kijelentés van, amelynek a végösszege pozitív: iskolai feladat nincs, ezért délelőtt is van szabadidő, még számítógépes játék is, de előtte elpakolunk és nemezelünk. Ő viszont darabol, reakciójával nem várja meg a kijelentés végét, és máshogy számol. Határtalanul boldog – majd mérhetetlenül csalódott. Anya elégtelenre vizsgázott, mert azzal kellett volna kezdenie, hogy pakolni kell és nemezelni – de iskolai feladat nincs, és még játszani is lehet.
Ha azt nézem, hogy 3 és fél hónapja vagyok álláskereső és ezidő alatt csak 2 állás- és egy munkapályázatot adtam be, úgy tűnik, elvesztegettem az időmet (még akkor is, ha 2 hónapja karantén van). Ha azt nézem, hogy az álláspályázatokon kívül mit tettem az állás megtalálása érdekében, akkor már jobb a helyzet. Ha pedig az is szempont, hogy önmagamhoz mennyivel jutottam közelebb, akkor kifejezetten elégedett lehetek.
Elküldtem az önkormányzati pályázatot (később a másik e-mail címemről is, de továbbra se jött visszaigazolás arról, hogy megkapták – ennyit miért nem lehet megtenni?). Kiírtak egy pályázatot (mondhatom, hogy kollégáim) helyi mentori szakértői munkára, ami csupán pár hónapos és csak egy megbízás, de azt érzem, hogy ebben a szerepben ki tudnék teljesedni és sokat tudnék tanulni – ezt is beadtam, és már meg is jött a visszajelzés, hogy esélyesként indulok és interjúra hívtak. És tudtam beszélni „a” szervezetfejlesztővel, hogy közelebb jussak a főállású vállalkozóvá válás támogatás pályázathoz szükséges üzleti terv megírásához. Ezen a beszélgetésen hangzott el a kérdés: Mi az, ami miatt nem merek egyből belevágni? Ezt magamnak így tettem fel: Miért érzem én magam idegennek ebben a világban – és hogy van az, hogy mégis a része szeretnék lenni? Válaszmozaikok következnek.
A válaszból ma délután értettem meg valamit, amikor a pályáztató kolléganőktől kaptam visszajelzéseket arról, hogy nagyon jó pályázati anyagot írtam, hogy jó szakember vagyok. Na, ez az elismerés (és az ebből fakadó önbizalom) nincs meg nekem a szervezetfejlesztő világban. Ami nem lenne baj, ha ez nem bénítana le. Épp a mai sétánkon tartottam kiselőadást a férjemnek a kulturális és értékrendbeli különbségekről (erről egyszer kellene írnom, mert hasznos tudásnak gondolom az életben való eligazodáshoz), hogy az enyém individualisztikus értékrend, ahol nem szokásokhoz és elvárásokhoz igazodok, hanem az a fontos, hogy én jól legyek és kiteljesedhessek. De ezt a nagy individualisztikus magabiztosságot nem mindig tudom megélni, és előjönnek a kisebbségi érzéseim. Meg a védtelenségem érzete.
Láttam korábban a Sóvirágot Fahidi Évával, és megnéztem most A létezés eurofóriája c. dokumentumfilmet. Megfogott benne az az egyértelműség, amit Éva és Emese számára a tánc lényege jelent: meztelen test. Azt érzem, hogy meztelenre kell vetkőznöm nekem is ahhoz, hogy elkezdhessem felépíteni azt az önmagamat, aki teljes természetességgel tud ebben a másik világban is jelen lenni.
Elég egyértelműen a civil terep és a helyi fejlesztő szerep az én világom, úgyhogy arra a kérdésre is keresem az őszinte választ, hogy ha helyi fejlesztőként is megfizetnének, akkor is a forprofit világban és a szervezetfejlesztésben keresném-e a szakmai kihívást? Mert nem tagadom, az első erős lökést a váltásra az állandó családi pénztelenségünk adta, pontosabban ebből lett elegem. És egy rövid ideig azt gondoltam, hogy bárhova elmegyek bármit csinálni, csak pénzt keressek. De elég hamar felzárkózott a szakmai énem: azzal szeretnék pénzt keresni, amiben hiszek, amit fontosnak tartok, amit tudok és jól csinálok. Na, ettől a homályos meghatározástól jutottam el oda, hogy pontosan tudom, mit szeretnék csinálni: nem mást, mint a helyi fejlesztést támogatni, csak más szerepből, más oldalról. És a szervezetfejlesztés számomra nem a cél, hanem az ehhez vezető út része. Azt kellene erősítenem magamban: én itt kapni szeretnék, tanulni – és adni. Adni nem csak azért, mert az adok-kapok egyensúlyban kell legyen, hanem azért is, ami nekem fontos – mert én azt szeretném, ha a cégek azt is észrevennék, hogy ők helyileg hol vannak, milyen helyi nyilvánosságnak, helyi közösségnek a részei. Fontos a szervezetfejlesztés és a benne lévők személyes fejlődésének párhuzama, de jó lenne az ember mellé az állampolgárt, a szervezet köré pedig a helyi közösséget odatenni. Lehet, hogy ha azzal az egyértelműséggel szállnék be a szervezetfejlesztő világba, ahogy az idős platformban is jelen vagyok: én a közösségfejlesztést szeretném képviselni – akkor minden megoldódna.
Nekünk még nincs saját anyák napjánk. Ez volt a nagy felismerésem Anyák Napja estéjén, amikor együtt sírtunk a fiammal az elcseszett anyák napja miatt. Jöttek haza a mamaköszöntésből, beállítottak a közterületi bokorról tört kis orgonaággal, és nekem ettől úgy eldurrant az agyam, hogy meghatottság helyett csak kiabálni tudtam az apjukkal, aki azóta sem érti, hogy ha félreeső bokorról egy kicsit szedtek, és láthatóan nem ők voltak az egyedüliek, akkor azzal mi a baj. (Felírtam a soha-nem-fogja-megérteni listára: sok-sok év együttlétben ez a harmadik tétel, szóval egy szavam sem lehet.) A fiúk persze boldogok voltak, várták, hogy örüljek, még énekkel is készültek, de abból ezek után nem lett semmi, sőt, a hisztim tovább folytatódott, mert még anyukám is várt minket, de ezt a köszöntést már végképp nem tudtam elképzelni.
Számomra az anyák napja mégis katartikus volt, a távollévő nagylány szobájába vonultam sírni, nagyfiam odajött nekem beolvasni, aztán ültem a földön, ő az ölemben, sírtunk, megnyugodtunk, a viselkedéseink mögötti érzésekről és gondolatokról beszélgettünk és azt a megoldást találtuk, hogy az anyák napját egy héttel eltoljuk. Addig kitaláljuk, hogyan köszöntsük a nagyit, és hogy milyen legyen a mi anyák napjánk. Mert az úgy van, hogy minden család kialakítja a maga ünnepeit, így lettek a mi gyerekeink születésnapjai kicsit mások, mint gyerekkorunk születésnapjai, így lett péntek esténk, és a hanukát is csak onnantól tartottuk, amikortól rájöttem, hogy ez 8 este közös játék a folyamatosan növekvő fényben – de az anyák napját még nem sikerült megtalálnunk. Gyerekkorunkban minden családi ünnepségre én voltam a műsorszervező: a testvérekkel és unokatestvérekkel műsort adtunk. Mi szerepelhettünk, a felnőttek örülhettek és büszkék lehettek, és mindenki boldog volt. A gyerekeim erre nem éreznek késztetést, én továbbra is szervezek – de az anyák napját, ahol engem kellene köszönteni… (A nagyi köszöntése csak a karantén miatt nehézkes, járványmentes időkben összejön a nagycsalád, viszünk virágot, saját készítésű desszertet vagy más sk. ajándékot, eléneklünk egy anyák napi dalt, kapunk ebédet és együtt töltjük a délutánt. Most meg már az is kérdés, hogy ha már egy emelet távolságot tartunk a nagyszülőktől, mégis, milyen ajándékot adjunk, ami fertőtleníthető.)
Eltelt egy hét, és én megint kezdem kínosan érezni magam: én ezzel az ünneppel nem tudok mit kezdeni. Én a gyerekeim születésével váltam anyává, és ezt minden egyes születésnapjukon újra átélem – nekem évente háromszor van anyák napja. Az anyaságomat pedig minden nap megélem, ez fontos része az identitásomnak és fontos összetevője a jóllétemnek, mert alapvetően jó anyának tartom magam. Azt már rég beláttam, hogy hálát egy gyerektől nem lehet elvárni, ahogy anyák napi ünneplést sem. Nekem a karanténban rengeteg anyai örömöm van, legutóbb az eheti muffinszerdát kiálthattuk volna ki anyák napjának, olyan szépen voltunk együtt a kvízben és a társasjátékban. (Ráadásul ezúttal én voltam a játékmester, és a kvíz életem zenei vonatkozásairól szólt, többek között olyan kérdésekkel, hogy mit énekelt a férjem az esküvőnkön, és a gyerekek születéseihez milyen zenék kapcsolódnak.) És amikor egy nyűgös, rossz napom után egy papír vár az ágyamon, amire a Kicsi rajzolt nekem szivecskéket és azt írta „ezt a gondoskodásért!!!”, az az anyák napi ajándék.
Az anyaságomat folyamatosan élem és nem vágyom mások által ünnepelni. Nekem az volt az ünnep, hogy aznap egyedül biciklizhettem (desszertet venni a nagymamáknak…), mert így összezárva különösen keveset tudok magamban lenni, pedig magammal lenni, a magam teljességében, arra szükségem van néha. És nem arra voltam büszke, milyen szépen énekelnek a gyerekeim, hanem arra, hogy a Középső, aki mindig is egy másik világban élt, máshogy értelmezte a történéseket, az egyértelmű dolgok számára nem voltak azok és még a szóbeli kommunikáció sem az ő csatornája volt, milyen sokat fejlődött, és meg tudja fogalmazni, el tudja mondani az érzéseit. (Ezt meg is mondtam neki lefekvésnél.)
Nekem az lenne az ünnep, ha a nőiségemet tudnám megélni. Végülis ez az anyaság alapja, és ez az, ami az anyává válással, családdá levéssel háttérbe szorul. Nem nőnapi virágra és csokorra gondolok. Hanem kettesben töltött időre, beszélgetésre, és főképp olyan jelzésekre, amelyek a bennem lévő nőhöz szólnak. Nem a logisztikai menedzserhez, nem a családtaghoz, és nem az anyához.
Van egy szervezetfejlesztő csapat, akik az én értékrendem szerinti szervezetfejlesztők, voltam is egy meetup-jukon, jól esett, fontosat adott. Aki vezette és a társaság egyik alapítója – nem az én stílusom: laza, harsány, önbizalommal teli, gazdag férfi. Amit csinál, nagyon jól csinálja, de a stílusa taszít. Ismerek persze más alapítókat és más hasonló értékrendű trénereket, fejlesztőket is, akik egyáltalán nem ilyen stílusúak. Többekkel szülőtársak voltunk. Óvodaalapító szülőtársak is. Élénken emlékszem egy – talán az indulást megünneplő – házibulira (az alapító családok házaspárjai), amikor annyira erősen éreztem, hogy hazafele ki is mondtam: nem vagyunk közéjük valók. Nekünk nincs szép nagy házunk, külföldi nyaralásokról, síelésekről szóló sztorijaink, én nem tudok így ellazulni, iszogatni, egymást húzni – én ebben a világban nem vagyok otthonos. És hiába az erős kötelék, amit a közös alapértékekből rakott szilárd talajon tiszta és erős szándékkal közösen létrehozott csodás óvoda tündérmesébe illő története bizonyít – mégis kívülállónak érzem magam. És mégis: ebbe a világba készülök beszállni. (Többek között azért, hogy mi is megengedhessünk magunknak külföldi nyaralást.)
Van egy másik lehetőség is, egy állásajánlat, amit többen is átküldtek: egy közösségi szemléletű önkormányzat keres közösségi szakembert. Ismerem a főnököt: karakán harcos – ez megint nem én vagyok. Én is tartom magam az elveimhez, az alapértékeimhez, de csendesen harcolok. Ez egyébként pont jó párosítás is lehetne – csak kérdés, hogy én jól tudom-e érezni magam egy tőlem ennyire különböző stílusú munkatárssal. (Azon kívül a közösségépítés és bevonás izgalmas és szép terület, de utánaolvasva az önkormányzati újságban és más forrásokban: hatalmas pártpolitikai csatározások dúlnak, ami enyhén szólva nem a „mellette” érveket erősíti.)
Nézegettem állásajánlatokat is, felnőttképzési területen vannak: ott azt kell végiggondolni, hogy elég nagy és forprofit-e a cég ahhoz, hogy jó tanulóterep legyen – illetve lehet-e kapcsolatokat építeni.
Nem döntöttem – pontosabban azt döntöttem, hogy mindhárom utat megpróbálom, a szervezetfejlesztéssel önálló vállalkozást, az önkormányzati állást és a forprofit cégek állásait. És folytatom az önfejlesztést, hogy a munkahelyemmel szemben ne legyen elvárásom, hogy lelki társakkal dolgozzak…
A vállalkozóvá válást elősegítő támogatás lényegének megértése utáni első gondolatom az volt, hogy akkor új stratégia és prioritási sorrend kell. És pár nap alatt meg is barátkoztam a gondolattal.
A stratégia 2.0 ugye az volt, hogy van egy álomállás tervem, amihez még tudást, tapasztalatot, gyakorlatot kell gyűjtenem bizonyos területeken (forprofit szektor, támogatásosztás, szervezetfejlesztés), ezért olyan állást keresek 1-2 évre, amelyben ezt meg tudom tenni, és ezért közelebb visznek az álomálláshoz, amelyre így 1-2 év múlva már sikeresen pályázhatok. És mivel májusban minden bevételem megszűnik, keresek közben alkalmi munkákat, amelyekkel pénzt tudok keresni.
A stratégia 3.0 pedig az lehet, hogy komolyan veszem a főállású vállalkozást, a támogatást pedig arra használom, hogy ne legyen akkora „bevételkényszerem”, és lehetőségem legyen tanulni. És nem virtuális asszisztens, hanem szervezetfejlesztő, tanácsadó területre írok üzleti tervet – vagyis az amúgy is tanulandó szervezetfejlesztést főállású vállalkozás keretében valósítom meg.
Miután keddi konzultációnkon a munkaerő-piaci tanácsadó arról tájékoztatott, hogy újra lehet pályázni a vállalkozóvá válást elősegítő támogatásra, és külön kért, hogy ezt ne automatikus lépésnek tekintsem, hanem gondoljam át, nem halogathattam tovább az átgondolást. Amikor a lehetőség felmerült, utánanéztem, elolvastam a tájékoztatót, tanulmányoztam a kérelmet, kialakult egy véleményem (miszerint ezt meg kell pályázni), majd anyukám új számításokat hozott, amivel felborított mindent, feltett új kérdéseket, amelyeket a könyvelő megválaszolt – majd kiderült, hogy a pályázatokat felfüggesztették (a forrást befagyasztották), így a téma lekerült a napirendről. Most pedig visszakerült, úgyhogy megtárgyalom magammal.
A vállalkozóvá válást elősegítő támogatás álláskeresőknek nyújtható. Az álláskereső státusz – mint tudjuk – független az álláskereső támogatástól, az álláskeresők nyilvántartásában szereplést jelenti, amely abban az esetben állhat fenn, ha az embernek nincs munkája (beleértve azt is, hogy nem főállású vállalkozó), legfeljebb egyszerűsített foglalkoztatással foglalkoztathatják (és gondolom a szerzői jogdíjas tevékenységek sem kizáró okok). 6 havi munkabérrel támogatják a főállású vállalkozóvá válást, vagyis amint megvan a vállalkozás, elindul a támogatás. (A tanácsadótól tudom, hogy a vállalkozást csak a szerződéskötés után szabad létrehozni – különben nem minősül kezdő vállalkozónak a pályázó.) A pályázathoz mindössze egy kérelmet kell benyújtani, amelyen különböző dolgokról nyilatkozik a pályázó, és egy nem túl bonyolult üzleti tervet kell csatolni. A támogatás bértámogatás, a minimálbér alapján. Ennyire emlékeztem – most megnéztem újból.
A jogszabály, amire a tájékoztató hivatkozik, a legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról szóló kormányrendelet. Kellemetlen, de a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat honlapján (ez az álláskeresők számára „a” hivatalos honlap: nfsz.munka.hu) lévő tájékoztató az előző évi rendeletre hivatkozik – 2020-ban nőtt a minimálbér. Az aktuálisan érvényes rendeletben az szerepel, hogy „a legalább középfokú iskolai végzettséget (…) igénylő munkakörben foglalkoztatott munkavállaló részére alapbérként megállapított garantált bérminimum a teljes munkaidő teljesítése esetén 2020. január 1-jétől havibér alkalmazása esetén 210 600 forint”. A bérkalkulátorral megnézve, hogy ez nettóban mennyi bért jelent (családi adókedvezmény igénybevétele nélkül): 140.049 Ft jön ki. Ennyit kapnék, ha valahol minimálbérért foglalkoztatnának. Mivel azonban magamat foglalkoztatom, ebből le kell vonnom a munkáltató által a munkabérből levonandón kívül fizetendő járulékokat, ami 19%, vagyis 40.014 Ft. De ez így még mindig 100.035 Ft, szóval nem értem, mire vonatkoztak anyukám számításai.
A tájékoztatóban az szerepel: a „kötelező legkisebb munkabér összegéig terjedő, vissza nem térítendő támogatás” – kérdés, hogy ez jelentheti-e azt, hogy kevesebbet adnak, de nekem akkor is ki kell fizetnem magamnak a diplomás minimálbért. De ha KATÁ-s vállalkozó vagyok és odaadják ezt a 210.600 Ft-ot, akkor nem is 100, hanem 160.000 Ft marad, és még ha ehhez a könyvelői díjat is hozzászámolom, akkor sem értem, hogy ha ez így van, miért nem rögtön ezt igényeltem meg az álláskeresési támogatás helyett. Szóval itt valami gyanúsan nem stimmel.
Igazából ez a támogatás úgy tűnik, csak annyiról szól, hogy ha beadsz egy üzleti tervet és azt jóváhagyják, akkor 6 hónapig fizetést adnak neked. Nem kell semmiről beszámolnod, nem kell tudnod semmit felmutatnod. Kiváltod az egyéni vállalkozást (ennek emlékeim szerint nincs költsége), aztán ugye ideálisan egyéni vállalkozó maradsz már a saját lábadon megállva, ha pedig nem, akkor amikor lejár a 6 hónap, vagy amikor munkát kapsz, megszünteted. (Ezt kérdeztem meg a könyvelőtől: KATÁ-sként simán megszüntetheted az egyéni vállalkozást – mivel minden hónapban befizetted a KATÁ-t, utólag sem keletkezik semmi pluszköltséged.)
Na, a tájékoztatót még egyszer elolvasva megvan az első csapda: „legfeljebb 6 hónap időtartamra”. A tanácsadóval is mindig 6 hónapról beszéltünk, de ezek szerint elvileg az is lehet, hogy csak 1 hónapra adják.
A kérelmet újraolvasva megvan a második csapda is: nem kötelező, hogy a teljes összeget megadják, nekem kell nyilatkoznom, hogy csökkentett összeggel is elfogadom-e a támogatást (és ha nem, akkor automatikusan kizárom magam a támogatásból…) Szóval ad abszurdum az is lehet, hogy csak havi 50.000 Ft-ot ítélnek meg, ami elmegy a KATÁ-ra, és akkor semmi értelme nem volt az egésznek, csak felesleges energiát tettem az üzleti terv megírásába és a pályázatba.
Az is szerepel a kérelemben, hogy „Vállalom, hogy a támogatás elnyerése esetén a támogató által előírt biztosítékot a hatósági szerződés aláírásakor átadom. (Biztosítékként a vállalkozó valamennyi – jogszabály alapján beszedési megbízással terhelhető – fizetési számlájára, számlavezető pénzintézet(ek) által záradékolt, beszedési megbízás benyújtására vonatkozó Felhatalmazó nyilatkozat fogadható el.)” Gőzöm nincs, ez milyen számlákat jelenthet. Gondolom egyéni vállalkozóként vagy van külön számlám, vagy a magánszámlám van, és lehet, mind a kettőt megterhelhetik – akkor még mindig megtehetem, hogy nyitok gyorsan egy másik banknál egy számlát, a családi közös számlánkat meg a férjem nevére iratom. (Ezt azért a bankban meg kell kérdezni, mert a számla az én nevemen van, a férjem csak társkártya-tulajdonos.)
Jó. Akkor most miről kell döntenem? Az a stratégia, hogy állást keresek, és ha találok egy olyan állást, ami hozzásegít a céljaimhoz, akkor elmegyek állásba dolgozni. Addig pedig munkákat keresek, aminek úgyis kell valami háttér. Vagy kilépek az álláskereső státuszból, és fizetek 50.000 Ft KATÁ-t úgy, hogy nincs fix megbízásom – ez nem túl logikus. Vagy megpályázom ezt a támogatást, és ha már a főállású KATA kijön belőle, jól jártam. Ennek a biztosíték dolognak kell még utánajárni – mert egyébként ha korrekt módon rögtön bejelentem, ha állásba kerültem, akkor nincs vesztenivalóm. Azt a pluszmunkát kell beletenni, hogy írni kell egy üzleti tervet, azt meg leglogikusabban egy VA (virtuális asszisztens) vállalkozásra lehet: még az is lehet, hogy megéri valakit ezért megfizetni… Szóval: szerintem meg kell pályázni.
Feladatok:
fb csoportban érdeklődni, van-e valakinek ebben tapasztalata: nyertes/ elutasított pályázatok, ha nyertes, milyen üzleti terv, milyen időre mennyi pénz,
tanácsadónál érdeklődni a kérdésekről,
anyuval tisztázni, miért olyan kevés pénzzel számolt,
a bankban érdeklődni, át tudom-e adni a számlát a férjemnek,
ha ezek megvannak, VA üzleti tervet készíteni,
megnézni a VA csoportban / TEÁOR-ban, milyen tevékenységekre kell kiváltani az egyéni vállalkozóit – van-e ezek között engedélyköteles tevékenység,
utánajárni, mi kell az egyéni vállalkozóvá váláshoz – és a megszüntetéshez, beleértve a bankszámlát is.
Utólagos hozzáirat
Ha ez pusztán egy információátadó blog lenne, akkor most átírnám az egész bejegyzést. De ez egy napló. Fontos látni azt is, hogy alakulnak (át) a dolgok, napról napra.
A tanácsadóval beszélgetve kiderült, hogy alapvetően értettem félre a támogatást: ez nem arra van, hogy kihúzzam valahogy, amíg lesz állásom, ez a támogatás arra való, hogy segítse a főállású vállalkozóvá válást. A legfeljebb 6 hónap az 6 hónap, kevesebbre nem adják (vagy 6 hónapra adják, vagy nem adják meg), és a csökkentett összeg sem jellemző. Havonta beszámolót kell küldeni (ez elég jelképes), és a támogatás lejárta után ugyan nincs „vállalkozásfenntartási kötelezettség”, de a 6 hónap alatt van – visszafizettethetik a támogatást, ha menet közben kilépek. Ez pedig egy új stratégiát jelent. (A banki inkasszó volt még kérdés: csak a vállalkozói számlára teszik rá – ez az a számla, amit a támogatott a szerződésben megnevez.)
A május elseji pihenőnapom reggelén kaptam meg e-mailben a támogatás hatósági szerződésének sablonját, és első olvasásra úgy tűnt (második és többedik olvasás aznap nem volt), ténylegesen az a helyzet, hogy a hivatalnak joga van visszakövetelni a támogatást, ha a támogatott menet közben feladja a főállású vállalkozói létet.
Aztán elolvastam másnap is, úgy tűnik, hogy mégsem – csak a megszüntetés napjától nem jár a támogatás, de azért ebben nincs bizonyosságom. Ráadásul etikátlan sem szeretnék lenni. A másik „felfedezés”, hogy a tájékoztató ugyan a minimálbérről és a garantált bérminimumról szóló jogszabályra hivatkozik, de mindenhol csak a minimálbérről van szó, szóval az egy dolog, hogy nekem van diplomám, de ha a támogatás csak a minimálbért adja, akkor 161.000 Ft-ról beszélünk, amiből 50.000 Ft KATÁ-t kell fizetni.
Még utólagosabb hozzáirat
A tanácsadó megerősítette: nincsen automatizmus. Minden változtatásnál bírálnia kell a hivatalnak a méltányosságot, és az, hogy valaki állást talál és ezért feladja a főállású vállalkozást, miközben arra szerződött, hogy fél évig ezt folytatja, nem feltétlenül méltányolható.
A kora reggeli munkaidőm (1 óra) elment a Microsoft Teams-szel (akinek nincs iskolás gyereke: ez az az online felület, amelyen keresztül most a tanítás zajlik. A nagyok már maguk intézik – a Kicsinek én intézem).
Áttekinthetetlen a rendszer, az iskola nem teszi külön könyvtárakba (de miért nem?) a tantárgyakat, minden egyben van. A file-oknál lehet a legjobban átlátni, ahol a feltöltés sorrendjében, ámde ömlesztve van minden, a feladatokon kívül pl. a chat bejegyzések is (szerencsére a szülők alig leveleztek). Az egyes feladatoknál viszont nem jelzi, hogy te oda adtál-e be valamit, vagy nem, csak akkor derül ki, ha megnyitod az adott feladatot. OK, megnézted, visszamész – remélem, megjegyezted, mit néztél meg utoljára, mert ha visszamentél, kezdheted elölről a keresgélést: nem ugyanoda visz vissza, mint ahonnan elindultál. Nézhetném a Feladatok nézetet is, de ott megint nem az én logikám szerint vannak a feladatok, ráadásul lehet, hogy úgy jelez egy feladatot, hogy nem adtam be, miközben beadtam, csak a heti 2 feladatra bontott munkát egész hétre küldtem be (ahogy egyébként a tanár kéri, a beküldendő feladatok check listája is egy hétre szól). Az euritmia tanár feltöltött egy feladatot – később írta, hogy azt egy másik osztálynak szánta: miért nem törli akkor le? Ahogy számomra most kiderült, 2 „Euritmia 2. hét” feladat van, lehet, nem is jóhoz töltöttem fel a „megoldást” – ami egyébként az volt, hogy egy Word fájlba beírtam, hogy megcsináltuk a feladatot (egy tanult mozgássor gyakorlása), mert simán szöveget („elvégezve”) nem lehet megoldásként odaírni. Összességében az derült ki számomra, hogy azon kívül, hogy van egy online felület, kell vezetnem egy külön nyilvántartást, hogy átlássam, mire mikor mit adtam be.
Az egész egyébként onnan indult, hogy (1) szerettem volna kinyomtatni az aktuális feladatokat. De úgy tűnik, csak a saját dolgomat nehezítettem meg azzal, hogy nem nyomtattam ki azonnal a feladatokat, amint megérkeztek, mondván, úgyis el vagyunk maradva (az epochán kívüli tárgyakkal) – jobban járok, ha ezen is változatok, mert így kicsit sokat kell keresgélni az „ömlesztett mód” miatt, meg azért, mert a feladatlapra „természetesen” nincs ráírva sem a sorszám, sem a dátum, így hiába nézem a már kinyomtatott lapokat, úgy kell kiszámolnom, hogy akkor most melyik feladat a következő, (2) kb. mióta a Teams-et használjuk, nem jött visszajelzés az osztálytanítótól, pontosabban amikor még e-mailen mentek a feladatok, írt a Kicsinek egy kézzel írt, személyre szóló levelet, na, ilyen nem jött több. Van egy külön könyvár azoknak a munkáknak, amiket a gyerekek szeretnének megmutatni az osztálynak – amit oda töltöttem, oda jött az osztálytanítótól „komment”, sehol máshol nem láttam. Ezért írtam neki, kérdezvén, hogy nem látja, amiket feltöltök és/ vagy én nem látom, amiket ő ír, vagy mi van – így derült ki, hogy nem kapott meg feladatokat (mert hiába töltöm fel, rá kell nyomni a „beküldés”-re, amit néha nem tettem meg), és hogy a feladat felületére írt visszajelzést – csak arról én nem tudtam, mert a rendszer erről nem küld értesítést, én meg nem nézegettem (vissza – hiszen ezek a már megoldott feladatok).
Nem tudom, olyan fura az egész, nincsen semmi személyes kapcsolat se a gyerekek, se az osztálytanító és a gyerek között, pontosabban heti kétszer a feladatok mindig egy személyes levéllel kezdődnek, amit az osztálynak ír, de ennyi. Szeretném ezt visszajelezni, de nem tudtam még jól megfogalmazni: azt érzem, hogy teljesen elidegenednek egymástól. Számítógépet szigorúan nem, úgyhogy egy zoom-os találkozó pl. szóba se jöhet – pedig a drámacsoportnak (ugyanilyen korú gyerekek, ugyanígy a személyességre épül a kapcsolat) jól működik. De az osztálytanító is csak odáig jutott el, hogy felhívhatják a gyerekek, ha úgy érzik – én meg úgy érzem, hogy neki kellene rendszeres időt adni a gyerekeknek, amikor beszél velük legalább telefonon. Tudom, hogy ez az egész egy hülye helyzet, amiben az osztálytanító is szenved, akinek a gyerekekkel töltött idő adja az inspirációt, most meg magányosan kell mindenféle kreatív és szívmelengető dolgokat kitalálnia és átadnia (ráadásul egy online felületen), miközben el van zárva a gyerekektől, tudom, hogy én magam is azt képviseltem, amikor a távoktatás első heteiben erről leveleztem vele, hogy ő most az oktatás irányítója tud lenni, de én vagyok itt a gyerekkel, aki tanítom, motiválni tudom és azonnali visszajelzést tudok adni – de úgy érzem, átestünk a ló túloldalára. (Bár igazából az egyiken se tudtunk lenni, legfeljebb a szándékban és törekvésekben.)
Utólagos hozzáirat
A Kicsivel épp másnap délben beszéltük, hogy hiányzik neki az osztálytanító, hiányzik az osztály. Felhívtam az osztálytanítót, megkérdeztem, alkalmas-e most, mert a Kicsi szeretne vele beszélni – hosszan beszélgettek. Mindkettőjük örömére.
A két nap alatt több levelet is váltottam az osztálytanítóval, idővel megértettem, mi miért hiányzik, és talán én is meg tudtam értetni, nekem mi okoz nehézséget. A párbeszédet folytatjuk, de ami már biztos: hetente beszélnek majd telefonon.
A karanténban mindenki talált magának valamit. A nagylány elkezdett gitározni tanulni. A középső basszusgitározni – és képernyőzni. A kicsi muffint süt. Pár napja sütött legutóbb (csak úgy, improvizálva), akkor kezdeményezte, hogy legyen minden héten egy nap, amikor muffin a vacsora – és így lett nekünk egy muffinszerdánk. Ami nem csak annyit jelent, hogy olyankor muffint eszünk – közös játék is van, hiszen hogy tudnánk anélkül eldönteni, ki kapja a +2 muffint? (12 adagos a forma, 12 muffint pedig nem lehet másképp igazságosan 5 felé osztani.) Ma volt a premier: kvíz, majd társas (és természetesen muffin).
Délután az erkélyt tették rendbe, mert a délelőtti beszerzőkörút (= megrendelések elhozatala) virágföld-, balkonláda- és vetőmagbeszerzéssel is járt. Az erkély még hátravan a lakásfelújításból, de a fiúk megtették, amit lehet: A linóleumra kikerült a régi szőnyeg, felkerült egy kisszekrény a tárolóból, helyükre kerültek a balkonládák, földdel, magokkal. És én mit vettem észre és tettem szóvá? Hogy mindezek előtt nem lett felmosva: a kisszekrény alatt és mellett koszos maradt a linóleum. Veszekedett is velem a kicsi emiatt, én semminek nem tudok örülni, más örömét is elrontom… És igaza van. A koszos erkélyt elviseltem. De így, hogy megcsinálták, zavar, hogy nem csinálták meg tökéletesre. Hogy nem voltak igényesek.
A középsőnek van egy youtube-csatornája. Ambivalens viszonyom volt ezzel mindig is, nem is igen tudtam megmagyarázni, miért. Volt, amikor – az én értékrendem szerinti – értelmes dolgokra használta, volt, amikor csak hülyéskedésre. Hosszú idő után ma elkészült egy új videó (felvétel, vágás, feliratozás és egyéb utómunkák), a muffinszerda előtt töltötte fel, a muffinszerda közben (miközben a társasjáték pontjait számoltuk) ment el megnézni, hányan látták, hányan lájkolták, a muffinszerda után néztük meg mi is. És nagyon kiakadtam rajta, ő meg nagyon kiakadt rajtam, úgy kellett lefognom, hogy ne törölje se a videót, se a csatornát. Látni se akar, hallani se akar, bezárkózott a szobájába (pontosabban a szobájukba – a kicsi ezért ma velünk alszik, előtte filmet néz apával) – én meg leültem megbeszélni magammal, mit is akarok én tulajdonképpen.
Ugyanaz történt, mint az erkélyjelenetnél (és mint már oly sokszor más helyzetben): a kritika volt a reakcióm. Annyiból volt ez még rosszabb, hogy fel is húztam magam. Az igénytelenségen húztam fel magam. Nagyon – mert nagy volt a tét is. Az első lennék, aki népszerűsíti épp ezt a videót, annyira jól mutatja meg a „karanténban a kamasz” korjelenséget – de a feliratokban helyesírási hibák vannak, a szövegben káromkodás, az asztalon a koszos zsebkendő… Ráadásul nem került volna sokkal több munkába mindezeket kiküszöbölni – ez az, ami még inkább bosszantott. És „nyilván” nem az volt a reakcióm, hogy fantasztikus a videó (és majd valamikor később, indirekt módon a kritika), mert indulatos voltam, és még végig sem néztem, már mondtam a magamét.
Persze, féltem őt a nyilvánosságtól, mert nem látja, hogy az mit jelent: felkínálod magadat mindenkinek, védtelenné és céltáblává válsz. Mert hogy nézel ki, mert még írni se tudsz. És még azt sem mondhatom, hogy nem tapasztalta meg. Iszonyatosan fontosak neki a visszajelzések – és az első kritika után törli a hozzászólását, törli a videóját (hiába voltak lájkok és dicséretek is), és ez napokig foglalkoztatja. Igen, meg kéne tanulnia mindezt a helyén kezelni, meg kéne tanulni nem feladni, de…
az igazi probléma az, hogy szörnyű lehet mellettem élnie egy kamasznak (is). Akármennyire magas szinten művelem a pszichológiát, a kommunikációt, akármilyen magas az érzelmi intelligenciám – nyomasztóan én vagyok a meghatározó.
Utólagos hozzáirat:
Írtam // helyére kerültek bennem a dolgok // békesség nem, de nyugalom volt bennem. Késő este volt, a család már lefeküdt, a középső elborult arccal ült fülhallgatóval az ágyán – azt tudtam csak elérni, hogy bólintson, ha hallotta a bocsánatkérésemet. Bólintott, többet nem zavartam. Naivan azt reméltem, reggelre minden rendben lesz. De reggel ugyanolyan borult volt az arca, és messziről elkerült, ha mégis belém botlott, gyorsan visszavonult a szobájába. Szenvedtem én is, de megértettem. Megsemmisítő volt a tegnapi viselkedésem. És ezt nem írhatta felül az sem, hogy ma már el tudtam mondani az „én lennék az első, aki megosztanám” narratívát is. Kirekesztett az életéből.
Órákkal később odajött hozzám, leült, és még mindig borús arccal bocsánatot kért. Néztem, hallgattunk. Kérdeztem. Válaszolt: „Sajnáltalak, de haragudtam.” Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam minden gondolatomat, és legfőképp azt a döntésemet, hogy a videózás az ő élete. Leiratkozom a csatornájáról, és nem szólok bele többet, a videóiban mit és hogy csinál. Ha ellenőriztetné szeretné a helyesírást, küldje el a szöveget, ha szakmai konzultációt szeretne, ha a terjesztésben kér segítséget, keressen.
Nehéz szavakba önteni, milyen kötelékben voltunk mi ott együtt, az asztal két oldalán. Nem tudok nem az anyja lenni. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha sírok. Akkor sem, ha jelen vagyok, akkor sem, ha nem. Akkor sem, ha a hatalmamat, akkor sem, ha a sebezhetőségemet látja. Szenvedélyes önmagam voltam ezúttal is, csak egész máshogy. Magamról beszéltem, a szándékaimról és kudarcaimról, az érzéseimről, az együttérzésemről. Hogy milyen régóta törekszem arra, hogy dicsérni tudjak, hogy a jót megerősítve tudjak kritikát mondani – és mégis mindig csak a nem-elfogadást sikerül közvetítenem. Nehéz mellettem gyereknek lenni – mondom. Nem mindig – mondja.
A múlt vasárnap reggeli fájdalom csillapodott annyira, hogy aznap már tudtam dolgozni – többek között terápiás céllal. Fájt. Napokig. Beúszott a gondolataimba, belebújt a testembe. Úgy tűnt, hogy a gyerekek között is megszűnt a kapcsolat, még virtuálisan sem érték el egymást, aztán ez utóbbi megoldódott, s számomra is bizonyosságot nyert, amit az eszemmel persze tudtam: minden rendben van. Aztán eljött a hétvége, amikor mi ugyan nem találkoztunk, de a gyerekek vele igen. Kedves volt. És én ettől a helyzettől elég furán éreztem magam – és érzem magam azóta is. A gyerekek újra lehetnek együtt (a lakásban már nem, de kint igen), az ő gyerekei találkoznak velem, az én gyerekeim találkoznak vele, csak kettőnk között nincs kapcsolat, semmilyen szinten. Én megírtam még akkor, hogy szándékainak megfelelően nem fogom keresni, de én kereshető vagyok. Nem keres. És én sem keresem, pedig lehet, folytatódna minden úgy, mint ha mi sem történt volna – csak én nem akarok úgy tenni, mint ha mi sem történt volna. És nem is biztos, hogy így lenne. Hát… Ez sem egy jó állapot.
