2020.05.09. szombat éjjel
Nekünk még nincs saját anyák napjánk. Ez volt a nagy felismerésem Anyák Napja estéjén, amikor együtt sírtunk a fiammal az elcseszett anyák napja miatt. Jöttek haza a mamaköszöntésből, beállítottak a közterületi bokorról tört kis orgonaággal, és nekem ettől úgy eldurrant az agyam, hogy meghatottság helyett csak kiabálni tudtam az apjukkal, aki azóta sem érti, hogy ha félreeső bokorról egy kicsit szedtek, és láthatóan nem ők voltak az egyedüliek, akkor azzal mi a baj. (Felírtam a soha-nem-fogja-megérteni listára: sok-sok év együttlétben ez a harmadik tétel, szóval egy szavam sem lehet.) A fiúk persze boldogok voltak, várták, hogy örüljek, még énekkel is készültek, de abból ezek után nem lett semmi, sőt, a hisztim tovább folytatódott, mert még anyukám is várt minket, de ezt a köszöntést már végképp nem tudtam elképzelni.
Számomra az anyák napja mégis katartikus volt, a távollévő nagylány szobájába vonultam sírni, nagyfiam odajött nekem beolvasni, aztán ültem a földön, ő az ölemben, sírtunk, megnyugodtunk, a viselkedéseink mögötti érzésekről és gondolatokról beszélgettünk és azt a megoldást találtuk, hogy az anyák napját egy héttel eltoljuk. Addig kitaláljuk, hogyan köszöntsük a nagyit, és hogy milyen legyen a mi anyák napjánk. Mert az úgy van, hogy minden család kialakítja a maga ünnepeit, így lettek a mi gyerekeink születésnapjai kicsit mások, mint gyerekkorunk születésnapjai, így lett péntek esténk, és a hanukát is csak onnantól tartottuk, amikortól rájöttem, hogy ez 8 este közös játék a folyamatosan növekvő fényben – de az anyák napját még nem sikerült megtalálnunk. Gyerekkorunkban minden családi ünnepségre én voltam a műsorszervező: a testvérekkel és unokatestvérekkel műsort adtunk. Mi szerepelhettünk, a felnőttek örülhettek és büszkék lehettek, és mindenki boldog volt. A gyerekeim erre nem éreznek késztetést, én továbbra is szervezek – de az anyák napját, ahol engem kellene köszönteni… (A nagyi köszöntése csak a karantén miatt nehézkes, járványmentes időkben összejön a nagycsalád, viszünk virágot, saját készítésű desszertet vagy más sk. ajándékot, eléneklünk egy anyák napi dalt, kapunk ebédet és együtt töltjük a délutánt. Most meg már az is kérdés, hogy ha már egy emelet távolságot tartunk a nagyszülőktől, mégis, milyen ajándékot adjunk, ami fertőtleníthető.)
Eltelt egy hét, és én megint kezdem kínosan érezni magam: én ezzel az ünneppel nem tudok mit kezdeni. Én a gyerekeim születésével váltam anyává, és ezt minden egyes születésnapjukon újra átélem – nekem évente háromszor van anyák napja. Az anyaságomat pedig minden nap megélem, ez fontos része az identitásomnak és fontos összetevője a jóllétemnek, mert alapvetően jó anyának tartom magam. Azt már rég beláttam, hogy hálát egy gyerektől nem lehet elvárni, ahogy anyák napi ünneplést sem. Nekem a karanténban rengeteg anyai örömöm van, legutóbb az eheti muffinszerdát kiálthattuk volna ki anyák napjának, olyan szépen voltunk együtt a kvízben és a társasjátékban. (Ráadásul ezúttal én voltam a játékmester, és a kvíz életem zenei vonatkozásairól szólt, többek között olyan kérdésekkel, hogy mit énekelt a férjem az esküvőnkön, és a gyerekek születéseihez milyen zenék kapcsolódnak.) És amikor egy nyűgös, rossz napom után egy papír vár az ágyamon, amire a Kicsi rajzolt nekem szivecskéket és azt írta „ezt a gondoskodásért!!!”, az az anyák napi ajándék.
Az anyaságomat folyamatosan élem és nem vágyom mások által ünnepelni. Nekem az volt az ünnep, hogy aznap egyedül biciklizhettem (desszertet venni a nagymamáknak…), mert így összezárva különösen keveset tudok magamban lenni, pedig magammal lenni, a magam teljességében, arra szükségem van néha. És nem arra voltam büszke, milyen szépen énekelnek a gyerekeim, hanem arra, hogy a Középső, aki mindig is egy másik világban élt, máshogy értelmezte a történéseket, az egyértelmű dolgok számára nem voltak azok és még a szóbeli kommunikáció sem az ő csatornája volt, milyen sokat fejlődött, és meg tudja fogalmazni, el tudja mondani az érzéseit. (Ezt meg is mondtam neki lefekvésnél.)
Nekem az lenne az ünnep, ha a nőiségemet tudnám megélni. Végülis ez az anyaság alapja, és ez az, ami az anyává válással, családdá levéssel háttérbe szorul. Nem nőnapi virágra és csokorra gondolok. Hanem kettesben töltött időre, beszélgetésre, és főképp olyan jelzésekre, amelyek a bennem lévő nőhöz szólnak. Nem a logisztikai menedzserhez, nem a családtaghoz, és nem az anyához.