A családi szakértő

Van nekem egy anyukám. Tudom, másnak is. De az én anyukám egyben oktatási és pályaorientációs szakértő is. Ez már különleges. Idővel elkerülhetetlenné vált, hogy vele is leüljek beszélni. Nem egyszerű történet ez persze, akinek van anyukája, tudja, hogy ez nem egyszerű még akkor sem, ha a világ legjobb anyukájáról van szó. Mindig úgy érzem, hogy védenem kell a szabadságomat vele szemben, és próbálok felnőtt maradni mellette akkor is, ha még mindig az ő anyagi támogatására szorulok.

Leszögezve, hogy összetartó, szerető és támogató családom van, az is igaz, hogy a női ág nálunk nagyon tudja, hogy a másiknak mi a jó, és elég magabiztosan (őszintébb lenne úgy írni, hogy erőszakosan) szeretné ezt elérni. Nagymamámig tudom visszavezetni ezt a vonalat, és hogy csak egyetlen – nem traumatikus – példát említsek e megállapítás illusztrálására: gyerekkorunkban a balatoni nyaraláson mindenáron szerette volna meggyőzni az öcsémet, hogy menjen be a vízbe (mert az neki jó lesz) – miközben az öcsém nem szereti a hideg vizet (és nem akart bemenni, mert az neki nem jó). Azt hiszem, nagymamám ebben a vonatkozásban élete végéig nem változott, anyukámról ugyanezt szerencsére nem tudom elmondani. Ő amúgy is egy lelkileg kevésbé zsarolós és kevésbé erőszakos alkat, és különösen az utóbbi időben érzem azt (szeretném remélni, az én magamra találásommal párhuzamosan), hogy hátrébb lépett. Még akkor is zavarban volt, amikor felvetette, hogy beszéljünk az álláskeresésről, mert azért ő mégiscsak szakértő, további szakértő kapcsolatokkal.

Péntekre lebetegedett a legkisebb (szerencsére csak 1+1 napra), szombat éjszaka farsangi szervezők voltunk, vasárnap délután nagycsaládi születésnapot tartottunk (szintén saját szervezés), hétfőn este (éjszakába nyúlóan) anya-lánya születésnapi program, a kedd a legkisebb itthoni pihenőnapja (velem), késő délutáni dobórával (velem), nyilván mindeközben a munkámat is végeztem – de kedd este eljött végre az anyai, pontosabban szülői beszélgetés ideje. Mint minden coaching-jellegű megbeszélésre, ezúttal is – bár fáradtan, de – felkészülten érkeztem: tudva, hogy én mit szeretnék ettől a beszélgetéstől, és figyelve arra, hogy megtartsam magam. Szerettem volna átbeszélni a saját terveimet – és tisztázni az anyagiakat.

Amit szakértő anyukámtól tanultam:

Az „ütős” önéletrajz valóban fontos, és legalább ilyen fontos a motivációs levél is. Mindkettőre kell egy „alap” változat, amit az adott álláshoz igazítunk. („Alap” motivációs levélre én eddig nem gondoltam.) Nekem egy Europass-os önéletrajzom van, az már nem jó. Van egy anyuka az egyik facebook-csoportban, akit nagyon sokan nagyon jó referenciával ajánlanak pont arra, hogy az önéletrajzot működővé alakítja. Meg is kerestem, teljesen korrekt az ajánlat: 10.000 Ft egy tanácsadás, amiben benne van az is, hogy elkészíti az új önéletrajzot. Anyu kommentje egyrészt az volt, hogy nem mindenki jó, aki ajánlkozik – ez ebben az esetben cáfolható –, másrészt hogy (a munkaügyi központon kívül is) vannak ingyenes lehetőségek, jó szakemberekkel, például a Kontakt Alapítvány.

A munkaerő-piaci tanácsadás nem egy egyszeri alkalom. Egy coaching ez is, ami egy folyamatos együttműködést jelent, a tanácsadó „követi” és támogatja az álláskeresést. A munkaügyi központoknál az szokott a probléma lenni, hogy kevés idő jut egy ügyfélre – és mint minden humán szolgáltatásnál, itt is kérdéses, milyen szakemberhez kerülünk. Lássuk meg – és ha szükség van rá és megengedem (megengedtem), kérdez nekem jó tanácsadót.

Az álláskereső projekttervem jó, de hiányos. Egyrészt azért, mert esetemben a fejvadász cég megkeresése is fontos stratégia – az én „szintemen” leginkább így lehet álláshoz jutni. (A „leginkább” szerintem nem igaz, de hogy ezen az úton is el kell induljak, az biztos.) Idősb. tesóm tud ebben segíteni, ő keresett már állást fejvadász céggel. (Nem járt ugyan sikerrel, de legalább szempontokat a fejvadászok közti választáshoz biztosan tud adni.) Másrészt nem két szintje van az állásoknak (álomállás és szükséghelyzet-állás), hanem három: a kettő között van „nem álom, de még jó” állás. És nagy kérdés, hogy az álomállás keresése mellett mikor kell megkezdeni a másik kettő keresését.

A LinkedInen érdemes a fizetős változatra regisztrálni (máshol azért ezt nem állították ennyire egyértelműen), mert az pontosabban hozza össze a keresletet és a kínálatot. Az álláskereső portálok kiválasztásához érdemes a tanácsadóktól tanácsot kérni.

A forprofit szférát ifj. tesóm jól ismeri (ráadásul tanácsadó cégnél dolgozik), közelebb tud vinni ahhoz, milyen munkakörök jöhetnek nálam szóba.

Az anyagiak átbeszélése a tanácsadásnál is nehezebb ügy, de tudom, hogy fontos tisztázni, azért kezdeményezem mindig, amikor szükséges. Most is megtettem, most is tisztáztuk, most is hálás vagyok a felajánlásért: Amennyi a családi megélhetéshez az álláskeresési támogatáson felül hiányzik, azt finanszírozzák, mert szeretnék biztosítani, hogy ebben a 3 (már csak 2,5) hónapban az álláskeresésre tudjak koncentrálni. Ha megvan az álomállás, de csak valamivel később tudok kezdeni, azt az időszakot is finanszírozzák – ne ezen múljon.

Hogy a bécsi képzés nem csak Bécsben, hanem 1-1 alkalommal Barcelonában és Brüsszelben is van (és itt is nekem kell finanszíroznom a szállást és az utazást), nem mertem még mondani a családnak. Brüsszel remélhetőleg (már) nem lesz gond, mert az majd’ egy év múlva lesz, Barcelona viszont május közepe. (És ha már ott vagyok, a képzés 3 napjához szeretnék még 1-2 napot hozzátenni…) Na, ez már végképp merész (mondhatni pofátlan) kérés, de előhozakodtam ezzel is – ezt is (elő)finanszírozzák. Anyukám ráadásul nem csak az oktatásügyben és pályaorientációban profi: saját utazásaik miatt autodidakta módon az utazásszervezésben is kiművelte magát, szóval ezt a részét is ráhagyhatom. (Másnap azért felhívott, hogy ha én állásba kerülök (márpedig májusra ez a cél), akkor nem fogok tudni májusban sehova utazni – úgyhogy nem intéz még semmit).

Kell egy ütemterv

A főállású álláskeresés kezdő dátumát tegyük február 12-re, akkor voltam a coach-omnál. (Ez a hivatalos „titulusa”, sőt, ha egészen pontos akarok lenni, akkor „life coach” – de igazából ő az egyik asszony-segítőm.) Kb. kéthavonta találkozunk. Most azért kértem a beszélgetést, mert szerettem volna tisztába tenni, mi fér bele ebbe az álláskeresésre szánt 3 hónapba (ami már csak 2,5…). Mert persze a fő fókusz az álláskeresésen kell(ene) legyen, de nagy a kísértés, hogy akkor már a rég dédelgetett álmaimat is most valósítsam meg, a lakásfelújítás befejezéséről nem is beszélve…

Amit a coach-nál tanultam:

Tudom, hogy az úgy van, hogy idővel kialakulnak a dolgok, tudom, hogy én így működöm. Hogy még nem tudok mindent, és ezért megtervezni sem tudok mindent. És ezt a szabadságomat megvédem. A másik oldalról viszont ebben el lehet azért úszni, a 2,5 hónap egy időben nem tágítható keret, ezért – a dolgok „kiforrásának” megengedését meghagyva – mégiscsak kellene egy ütemterv. (Amit a projekt lezárásának már elkészített ütemterve mellé lehet tenni.) A tevékenységek adottak:

  • 0. lépésként el kell készülnie egy „ütős” önéletrajznak, németül is, a bemutatkozásom német változatának, a LinkedIn-en és annak német változatán a profilok feltöltésének. (A bemutatkozás és egy nem ütős magyar önéletrajz megvan, a bemutatkozás német fordítása kész, és az önéletrajz német fordítását is elkezdtem.) Ehhez a lépéshez hozzávehetem még az álláskeresős facebook-csoportokban jelenlevést – ezt is megtettem már korábban.
  • Az álláskeresés egyik stratégiája a kapcsolathálóm mozgatása: a bemutatkozás elküldése és beszélgetések kezdeményezése. (Ezeket már korábban elkezdtem, folytatni kell.)
  • Az álláskeresés másik stratégiája cégek megkeresése – alapvetően azon cégek megkeresése, akiket az ismerősök ajánlottak. (Voltak már ajánlások, de vártam, hogy a kapcsolat lépjen – kezembe kell vennem az ügyet.)
  • Az álláskeresés harmadik stratégiája konkrét álláshirdetések megpályázása. (Ebben sehogyan sem állok, legfeljebb úgy, hogy nagyjából ismerem a figyelendő portálokat és tagja vagyok olyan facebook-csoportoknak, ahol szintén érkezhetnek ajánlatok.)
  • Új szempontként jött be, hogy mivel ezen 2,5 hónap alatt mindenképp kell állást találnom, az álomállás mellett vészhelyzet-állást is keresnem kell.
  • Az angoltudásom fejlesztését elfelejtettem említeni, de utólag ezt is a tevékenységek közé soroltam.

Kérdés volt még, hogy mi legyen akkor az álmaimmal és a lakásfelújítással. Itt végül az lett a szempont, hogy mi az, ami energiát ad, illetve mi az, ami régóta húzódik, lezárás-közeli állapotban van, és hozzásegít a mérföldkő-érzéshez – vagy más miatt fontos.

  • A blog elindítása egyértelműen ebbe a kategóriába esett,
  • „a” mesém felmondása
  • és a kisfiamnak szóló mese megszületése is.
  • A lakásfelújításból a rengeteg doboz kipakolását elengedtem, az iroda (dolgozó szoba) rendberakása mint kisebb, átlátható és legfontosabb feladat maradt meg. Kevésbé fontosnak ott van még a lakásfelújítás mestermunkáiból megmaradt erkélyfelújítás és a maradék asztalosmunkák intézése. (A dobozokat meg pakoljuk, amikor ráérünk – vagy ha valamit keresni kell…)

Úgyhogy hazaérve készült egy Gantt-diagram, ami a projektlezárós munkák mellett az álláskereséshez kapcsolódó feladatokat (és azok ütemezését) is tartalmazza.

Hivatalosan is álláskereső lettem

Az e-mailre megérkezett a válasz: február 5-től nyilvántartásba vesznek, ha a megadott időpontban megjelenek és minden feltétel meglesz. Megjelentem, ellenőrizték a feltételeket, megfeleltem.

A munkaügyi központ és szolgáltatásai engem szakmailag is érdekelnek. Ez volt a harmadik személyes találkozásom a hivatallal – és ezúttal is jó élményekkel (és szakmailag is elégedetten) távoztam.

Decemberben voltam itt először, valószínűleg a közelgő ünnepek miatt nem voltak ügyfelek, egyből mehettem az első kapcsolatfelvételre beosztott kedves kolléganőhöz. Szigorúan nem ígért semmit – így arra sem kérdeztem rá, mégis mekkora összegű támogatásra számíthatok (mert tudtam, hogy a protokoll szerint ezek szerint erre sem adhat választ) –, de elmondott minden szükséges információt. (Pontosabban azt nem említette, hogy a céges változtatásnál nem a papír, hanem a cégnyilvántartási bejegyzés számít.)

Február első munkanapján voltam másodszor. Itt ugye sikertelen volt az ügyintézés, de segítőkész volt a hozzáállás, minden más ellenőrzés megtörtént, és a tájékoztató – bejelentkező papírokat elhozhattam. Kaptam itt is hibás tájékoztatást – miszerint a NAV központi ügyfélszolgálatán igazolást kell kérnem a befizetett munkaerő-piaci járulékról. De hívtam a könyvelőt, ő hívta a NAV-ot, egyikük sem értette, miről van szó, úgyhogy én meg úgy döntöttem, ha ez tényleg szükséges, akkor majd kérnek iratpótlást és elmegyek később, ha már regisztráltak és bérletet is kaptam. (Nem volt szükséges.)

E harmadik látogatásomkor egy harmadik – ezúttal férfi – ügyintéző foglalkozott velem nagy tisztelettel. Úgy éreztem, kicsit zavarban van amiatt, hogy engem „okosabbnak” tud. (Feltételezem, nem az a tipikus, hogy többdiplomások regisztráltatják magukat álláskeresőnek. De hallva a mellettünk dolgozó másik ügyintézőt, aki nem ilyen ügyfelekkel dolgozott, valamint a korábbi benyomásaim alapján azt mondhatom, hogy ez a tisztelet nem csak a képzettségnek szól.) Én meg amiatt éreztem magam zavarban, amilyen összeget bemondtam arra a kérdésre, hogy milyen fizetésért keresek állást, mert a közszférát jól ismerve, ahogy eddig én, ő sem keres annyit. Egyetlen pillanatra fogott el a félelem, amikor belémhasított, hogy a munkaügyi központ által ajánlott állás el nem fogadása a támogatás megszűnésével jár – márpedig egy iskolai nyelvtanári állást bármikor kaphatnék –, de kiderült, hogy nem a végzettségemet nézik, hanem az igényeimet. Olyan állást pedig valószínűleg nem az ő közvetítésükkel tudok kapni. Szóval regisztrálva lettem, megkaptam a kiskönyvemet (utoljára 11 éve, várandósan kaptam „ilyet”), és az igazolást, amivel a január elsejével bevezetett ingyenes bérletet tudom intézni. És ugyan az ügyintéző abban a hitben élt, hogy én tőlük nem sok segítséget tudok majd kapni, nem lett igaza. Rákérdeztem ugyanis, hogy az önéletrajzom ütősebbé tételében tudnak-e segíteni – és rögtön kaptam egy időpontot munkaerő-piaci tanácsadásra.

Hivatalosan is álláskereső – leszek majd egyszer

A szabadságom fontos záloga, hogy számlaképes vagyok. Katás. Ez egy 8 órás(nak bejelentett) állás mellett tökéletes – de állás nélkül azt jelenti, hogy a havi 25.000 helyett 50.000 Ft-ot kell befizetni + álláskereső támogatásra sem vagyok jogosult. Lehet szabadnak maradni és főállású vállalkozónak lenni, megtartva a munkavállalás szabadságát – de akkor az álomállás keresése helyett pénzkeresés lesz a fő tevékenység. Úgyhogy átalakítottuk a céget. Ez így leírva csupán egy négyszavas mondat, de a gyakorlatban rengeteg idő, energia és pénz. Idő és energia átgondolni már csak azt is, mik a szempontok. Aztán megtalálni a helyes kérdéseket. És megtalálni a helyes válaszokat. (És ez persze nem lineáris folyamat, mert a helyes válasz újabb kérdéseket vet fel.) Ehhez könyvelő kell, ehhez ügyvéd kell – és még az sem elég. Arra például máig nincs egyértelmű válasz, hogy a nyereségszámításnál a döntés és kifizetés időpontjában számít-e, hogy ki a Katás Bt-tag, vagy időarányosan kell nézni az évet. Pénz, mert a társasági szerződés módosításának ügyvédi díja van (akkor is, ha az baráti) és közzétételi díja is van, ami meg fix.

A költségminimalizálás miatt január 31-ével kellett társasági szerződést módosítani, ami szombat. Hétfőn az ügyvédnél kezdtem, hogy a papírokat elhozzam, és a munkaügyi központban folytattam. (Tudom, hogy hivatalosan ma már nem így hívják, de én továbbra is így fogom.) Decemberben ugyanis, amikor először tájékozódtam, abban maradtunk, hogy február elsején (praktikusan február első munkanapján) jelenjek meg a regisztrációra – azokkal a papírokkal, amikkel már rendelkezem. Fontos azt is bizonyítanom, hogy nem vagyok foglalkoztatva egy cégben sem. Vittem tehát az ügyvédtől a papírt arról, hogy én már nem vagyok sem beltag, sem ügyvezető – de ez nem volt elég. Kiderült ugyanis, hogy nem a papír számít, hanem a cégjegyzék, ahol a változás még nem látszott. Ha most felveszik az én regisztrációs kérelmemet, akkor azt emiatt rögtön el is kell utasítsák. Jó hír viszont, hogy ha én e-mailben kérek időpontot a regisztrációra, akkor az e-mail dátumától számolják az álláskeresési időszak kezdetét. Annak a pár kimaradó napnak pedig nincs jelentősége, mert egy állás után 45 napig még biztosított maradok. Úgyhogy írtam az ügyvédnek: azonnal szóljon, ha megjött a végzés, és február 5-én nem sokkal éjfél előtt már meg tudtam írni az e-mailt az időpont-kérésről. (Anyukám persze feltette a kérdést, miért nem írtam még aznap, hiszen mire időpontot adnak, meglesz a bejegyzés, de – mivel csak pár napról volt szó, ami ráadásul úgysem vész el – végül maradtam az egyenes útnál.)

Szabadság és inspiráció

Péntek délután volt, a projekt utolsó nemzetközi találkozójáról vonatoztunk hazafele. Hosszú volt az út, sokat beszélgettem közben W-vel, az osztrák partnerrel (20 éve dolgozunk együtt nemzetközi projektekben, baráti a viszonyunk). A Keletiben még elkísértem bort venni, majd elbúcsúztunk, s a trolin immár magányosan zötykölődve elővettem a telefonomat, hogy a 3 napja nem nézett magán e-mailjeimet végigfussam. És mit olvasok az egyik levelezőlistán? Egyéves, támogatott képzés indul Bécsben a jövő héten, nemzetközi csoporttal, társadalmi felelősségvállalás témában. Egyértelmű volt, hogy ez itt és most nekem szól. Még a hétvégén írtam W.-nek, aki otthon van az osztrák felnőttképzésben: mit tud a képzőről, mit tud a képzésről, mit gondol arról, hogy ez engem segít az álláskeresésben, tudok-e én itt újat tanulni. Hétfőn hívtam a képzés ajánlóját (korábbi kurzus résztvevője), és W. is hívott: A képző és a képzés is profi, és biztosan tudok újat tanulni. Úgyhogy felhívtam a képzőt: itt vagyok, jönnék. Nagyon örültek nekem, mert magyar résztvevő még nem volt, de pár levélváltással később az is kiderült, hogy nincs már hely – pontosabban nincs már ösztöndíjas hely, de majd jövőre, a következő kurzusra. Jövőre… Nekem ez itt és most lenne aktuális – de hát akkor így jártam. Másnap azonban várt egy e-mail: mégiscsak van ösztöndíj, még ha nem is teljes: a képzés (és benne az ebéd) ingyen van, de a szállást nem tudják biztosítani (az utazást meg eleve nekem kellett volna) – jelentkezzem, ha így is érdekel. Telefon a barátnő-kolléganőnek, szakmai ügyekben coach-omnak, asszony-segítőmnek: segítsen a döntésben.

Amit a szakmai coach-omtól tanultam:

Én most léptem, újat keresek, ehhez inspiráció kell. A képzés azért szólított meg, mert ez az (mármint inspiráció). Ha nem ebbe vágok bele, akkor belevágok majd másba – de ha már itt a lehetőség, és szakmailag is jó, akkor miért ne. Az anyagiak miatti lelkiismeret-furdalást meg felejtsem el, ez most nekem kell, ez most nekem jár, ez most egy befektetés, ami meg fog térülni. És egyébként is bízzak a kapcsolataimban, hogy lesz nekem ingyen szállás Bécsben, Barcelonában, Brüsszelben.

Úgyhogy veszek egy nagy levegőt és megírom, hogy megyek. A férjemet nem értem el, csak utólag kérem a megértését és támogatását. (Megkapom.) Még délután megtörténik a skype-os felvételi beszélgetés, de igazából az már csak formaság – másnap kezdődik a képzés, jó lenne, ha már ezen az első alkalmon is részt tudnék venni. Hát igen – azért egy héttel későbbi kezdés ideálisabb lenne, mint így, a projekt utolsó hetében, amikor még van egy tárgyalás, egy sajtótájékoztató, és rengeteg megírandó anyag. A sajtótájékoztatóról felmentést kapok, a munkákat igyekszem befejezni, mielőtt elmegyek, úgyhogy a képzés második napjára már betoppanok, egyenesen a pályaudvarról, jelentős alváshiánnyal.

Magam sem tudom, hogy bírtam ki ezt a három intenzív napot, de a 3. nap reggelén, a hétvégi bécsi napsütésben a képzésre sétálva arra gondoltam mosolyogva, hogy február elseje van, ez szabadságom első napja. És hogy ezt az érzést szeretném megőrizni az álláskeresés minden napjára.

Amit a helyzetemről tudni érdemes

Az előzményeket röviden összefoglalva: január 31-én véget ért az a kétéves projekt, amelynek szakmai vezetője voltam, ezzel megszűnt az állásom. A projektnek van folytatása, de én abban már szándékosan nem veszek részt, mert egy éve úgy döntöttem, hogy váltok. Egy olyan állásba, ami szakmailag is valami új, és anyagilag is más minőséget jelent. El is kezdtem az álláskeresést már akkor, de azért sokáig nem jutottam, főállású álláskereső február 1-jével lettem, de inkább csak február közepétől. És hogy főállású, az is túlzás, egyelőre csak félállásban tudok foglalkozni vele, mert a másik fél még a projekt lezárásáé. És persze nem csak ezért érzem azt, hogy nem történt az életemben nagy változás, hanem azért is, mert a háztartás, a családi logisztika és coaching, a többi munkám és önkéntes vállalásom (meg töltekező tevékenységem) mind megmaradt – szóval az álláskeresés mint egy újabb nagy feladat adódott hozzá az életemhez.

Ami az én álláskeresésemben speciális, az egyrészt az, hogy nem tudom pontosan, mit akarok, milyen munkakört, milyen foglalkozást tudok beírni az önéletrajz felső sorába. Csak azt tudom, hogy azzal a tudással, tapasztalattal, szemlélettel, személyiséggel, amim van, szeretnék valami egész mást (de társadalmilag ugyanúgy hasznosat) csinálni, jó pénzért. Másrészt megvan az a biztonságom, hogy a családom tudja finanszírozni ezt az álláskeresős időszakot, ezért ezt a 3 hónapot ténylegesen az álláskeresésre tudom fordítani, nem kell s.o.s. állást találnom. Fontos még megjegyezni, hogy nem véletlenül írok mindig állást – munkám az van állás nélkül is 🙂

A szabadságról

A szabadságról számtalan írás születhet – mind különböző lesz. Ez az írás az én szabadságomról szól, az én eszmélésemről a szabadságom fontosságáról és mibenlétéről. Ez pedig a tavaszhoz kötődik, és nem független Pészách, a szabadság ünnepétől sem.

Az én szabadságtörténetem egy óvodai krízissel kezdődött, ami a gyerekcsoportban jelen lévő bántalmazásból indult, s melyben ugyan a szülői közösség egységes és támogató volt, a helyzet többi felnőtt szereplője mégis behozta az agressziót a felnőttek világába is. Nem tudom pontosan, mi az én előtörténetem, de az biztos, hogy az agresszió nagyon mélyen érint. Az én gyerekem nem volt áldozat, én mégis teljesen bevonódtam, ráadásul a felnőtt agresszió egy része személy szerint rám irányult. Nehéz évem volt, mégis sokat kaptam tőle. Először éreztem meg például a határaimat. És megerősödtek bizonyos alapértékeim: a szabadságvágyam, az autonómia iránti igényem leginkább. Ekkor kezdtem el coach-hoz járni, többek között azért, hogy megtaláljam azt az utat (leginkább a munkában), amelyen ezzel az új énemmel járni tudok.

Évek óta részesei vagyunk Pészách ünnepén a széder estének. Annak az estének, amelyen a zsidók szerte a világon arról emlékeznek meg, hogy az Örökkévaló kivezette a népet az egyiptomi szolgaságból.

A történetből kiderül, milyen nehéz, és egyre nehezebb sorsa volt a népnek Egyiptomban, hogy kihasználták, hogy sanyargatták őket. Hogy nem volt könnyű a szabadulás, és az elsőszülöttek halála (amely a zsidó családokat elkerülte) kellett ahhoz, hogy a fáraó végül elengedje a népet – és még ezek után is üldözőbe vette őket seregével. Az is tudható, hogy mindezek ellenére, az Ígéret Földjére vándorló nép időről időre visszasírja az egyiptomi időket. Nem véletlen, hogy a vándorlás 40 évig tart: fel kell nőnie egy olyan nemzedéknek, amely nem ismerte a szolgaságot, amely szabadnak született.

A széder este része a kivonulás történetének elmesélése. És nem véletlenül mondják a Tórára, hogy minden benne van – ebből az egy történetből minden évben másra csodálkozom rá. Abban a nehéz évben a történetből arra figyeltem fel, hogy az úgy van megfogalmazva, hogy nem a zsidókról, nem az őseinkről, hanem RÓLUNK szól. Az Örökkévaló MINKET vezetett ki Egyiptomból.  Az este menetét szabályozó és a történetet elmesélő hágádá ezt meg is magyarázza: „Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni magára, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból!”  Az egyiptomi kivonulás, a rabságból szabadulás tehát nem csupán egy történet, ami másokkal esett meg és engem legfeljebb annyiban érint, hogy ezek a mások az én távoli őseim. Ezt a történetet nem kívülállóként kell hallgassák a jelenlévők. Mert ez a történet mindannyiunk személyes története, ami abban segít, hogy a saját szabadságunkat megéljük, hogy a saját szabadságunkban megerősödjünk.

Jártam – járom a szabadságom útját, ahogy jártam – járok a coach-omhoz továbbra is. És épp pészách előtt ajánlott nekem egy könyvet: Edith Eva Egger: A döntés. (Egy széder este történetével kezdődik…) A szerző Auschwitzot megjárt holokauszt-túlélő, aki később klinikai pszichológus lett. Könyve három megközelítést ötvöz: bemutatja saját történetét, páciensei történetét, és azt a tanítást, hogyan szabadítsuk fel önmagunkat. A könyv nagyszerűsége pedig ennek a három szálnak az összefűzése, folyamatos egymásban tükröződése, hiszen a páciensek története az ő történetére is hat, és a tanulás az ő tanulása is. Nem egy kinyilatkoztatást kapunk tehát, hanem egy történetet és annak tanulságait. A továbbiakban e könyv útmutatásait foglalom össze, részben szó szerinti idézetekkel.

Képesek vagyunk saját fájdalmunk börtönébe zárni magunkat – de arra is, hogy felszabadítsuk magunkat. „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.” Hiába választunk magunknak egy olyan életet, amilyet élni szeretnénk, ha a múltbeli fájdalmainkat magunkba zárjuk, akkor nem a fájdalmat tagadjuk meg, hanem saját szabadságunkat. De a mi döntésünk az, hogy a szabadságot választjuk-e. Minden pillanatban szabadságunk van dönteni. Ahogy a könyvben idézett Viktor Frankl (szintén koncentrációs tábort megjárt holokauszt-túlélő) írja: „az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: az emberi szabadságnak azt az utolsó maradékát, hogy az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon.”

A külső és a belső szabadság nem függ össze. A rabságban is meg lehet élni a belső szabadságot – a külső szabadságban pedig egyáltalán nem egyértelmű a belső szabadság megélése, sőt, ahogy a szerző fogalmaz a szabadulás utáni otthoni életéről szólva: „A szabadság iróniája az, hogy a szabadságban nehezebb reményt és célt találni.” „Megmenekültem, de még nem voltam szabad.”

Könyvének mottója is lehetne a mondat: „dönthetünk úgy, hogy a saját börtönőreink leszünk, vagy dönthetünk a szabadság mellett.”

A szabadság persze nem egyszerű. Nem csak az kell hozzá, hogy ne zárjuk magunkat múltunk börtönébe, hanem az is, hogy merjünk szabadok lenni, döntéseinkért felelősséget vállalni. „Legtöbbünk szeretne egy diktátort magának – noha lehetőleg egy jóindulatút –, hogy rá háríthassa át a felelősséget, hogy azt mondhassa: „Te vettél rá, hogy ezt tegyem. Nem az én hibám.” Csakhogy nem tehetjük meg, hogy egész életünkben valaki másnak az esernyője alatt állunk, aztán meg panaszkodunk, amiért vizesek lettünk.”

És még ez sem elég. Nem elég kinyitni a múlt kapuját, nem elég az élet mellett dönteni, nem elég felelősséget vállalni. Önmagunk felszabadításának két fontos feltétele van még: először – megbocsátás a múltunknak:

„A megbocsátás azt jelenti, hogy gyászolunk – gyászoljuk azt, ami megtörtént, és azt, ami nem történt meg –, és hogy feladjuk a vágyunkat arra, hogy bárcsak másképp alakult volna a múltunk. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a múltunkat és jelenlegi életünket.”

Másodszor és végül a legnehezebb feladat: megbocsátani önmagunknak. Ahogy Edith Eva Egger írja:

Megmenthettem volna az anyámat? Talán. És egész hátralévő életemben együtt fogok élni ezzel az eshetőséggel. És büntethetem magam, amiért rosszul döntöttem. Ez az én kiváltságom. Vagy elfogadhatom, hogy a fontosabb döntésem nem az volt, amit a múltban tettem (…), tizenhat éves koromban, hanem az, amelyet most teszek meg. Az a döntés, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok: emberinek és tökéletlennek. Annak eldöntése, hogy magamat teszem felelőssé a saját boldogságomért. Hogy megbocsátom magamnak a hibáimat, és visszakövetelem az ártatlanságomat. (…) hogy végre abbahagyom a menekülést a múltam elől. Hogy megteszek mindent, ami csak lehetséges, hogy jóvátegyem azt, ami történt, és aztán elengedem. Meghozhatom azt a döntést, amelyet mindannyian meg tudunk hozni. Soha nem változtathatom meg a múltat. De egy életet meg tudok menteni: a magamét. Azt, amelyiket éppen most élek, ebben az értékes pillanatban.”

Jártam – járom a szabadság útját. Legutóbbi szabadság-tanulásom pár napos élmény. A pszichiátriai nehézséggel élőkkel szerettem volna megismertetni a hallgatóimat, ezért elhívtam hozzájuk azt a személyt, akit erre a legalkalmasabbnak gondolok. Barátnőm, még az óvodai időből. Már nem szülőként, de segítőként ő is részese volt annak a bizonyos nehéz évnek. A szociopatákról kérdez az egyik hallgató, empátiával. Barátnőm válasza meglepő, két szempontból is. Egyrészt neki más a fókusza. Ő a – potenciális – áldozatra fókuszál, s ezzel kicsit visszavisz engem közös múltunkba, abba az ovis bántalmazós múltba, amikor nekem is meggyőződésemmé vált: az agresszió nem megengedhető, mindenkit meg kell védeni, akit ér, és megakadályozni, hogy egyáltalán megtörténhessen. Másrészt, mert nem veszi le a felelősséget a bántalmazó válláról: a bántalmazó minden pillanatban eldöntheti, hogy mit tesz. Minden pillanatban eldöntheti, hogy az őt elérő érzésre hogy reagál. És ebben a döntésben nem tudunk neki segíteni. Nem tudjuk, mi az a hatás, amitől egyszer csak máshogy dönt majd, és nem agresszióval reagál.  És ez nem csak a szociopatákra, hanem azokra is igaz, akik önmaguk ellen fordítják az agressziójukat… (Ennek a szakmai hátterébe nem szeretnék belemenni, az órán a laikusok lehetőségei voltak a fókuszban, vagyis hogy laikusként hogyan tudunk jól támogatni egy pszichiátriai nehézséggel élőt.) Ezt a megközelítést továbbgondolva és a szabadságról eddig elmondottakat összefoglalva oda jutottam, hogy elfogadom: nem lehet megváltoztatni azt, aki maga nem akar változni (vagy más szavakkal: nem lehet megmenteni azt, aki nem hagyja magát). Elfogadom: minden embernek megvan a szabadsága arra, hogy döntéseket hozzon a saját életével, viselkedésével, hozzáállásával kapcsolatban. És ezért minden embernek felelőssége az is, hogy szabaddá válásáért önmagán dolgozzon. De saját szabadságom útját járva bevallom: vannak nehéz időszakok. És hiába van már viszonylag sok technikám (írás, éneklés, taiji stb.) magam karbantartására, ha nagyon mélyen vagyok, nem bírom rávenni magam arra, hogy bármelyiket is gyakorolni kezdjem. (Nem vagyok Münchhausen, hogy saját hajamnál fogva kihúzzam magam ezekből a mocsarakból.) Ilyenkor azért jól jön a támogatás: az odafigyelés, az elfogadás, az elismerés. Az egyéni felelősséget azért ezzal egészítem ki: Magunk felszabadítása és szabad állapotban tartása azért is emberi kötelességünk, mert csak ebben az állapotunkban tudunk támaszai lenni azoknak, akik a saját szabadság-útjukon támogatásra szorulnak.