Péntek délután volt, a projekt utolsó nemzetközi találkozójáról vonatoztunk hazafele. Hosszú volt az út, sokat beszélgettem közben W-vel, az osztrák partnerrel (20 éve dolgozunk együtt nemzetközi projektekben, baráti a viszonyunk). A Keletiben még elkísértem bort venni, majd elbúcsúztunk, s a trolin immár magányosan zötykölődve elővettem a telefonomat, hogy a 3 napja nem nézett magán e-mailjeimet végigfussam. És mit olvasok az egyik levelezőlistán? Egyéves, támogatott képzés indul Bécsben a jövő héten, nemzetközi csoporttal, társadalmi felelősségvállalás témában. Egyértelmű volt, hogy ez itt és most nekem szól. Még a hétvégén írtam W.-nek, aki otthon van az osztrák felnőttképzésben: mit tud a képzőről, mit tud a képzésről, mit gondol arról, hogy ez engem segít az álláskeresésben, tudok-e én itt újat tanulni. Hétfőn hívtam a képzés ajánlóját (korábbi kurzus résztvevője), és W. is hívott: A képző és a képzés is profi, és biztosan tudok újat tanulni. Úgyhogy felhívtam a képzőt: itt vagyok, jönnék. Nagyon örültek nekem, mert magyar résztvevő még nem volt, de pár levélváltással később az is kiderült, hogy nincs már hely – pontosabban nincs már ösztöndíjas hely, de majd jövőre, a következő kurzusra. Jövőre… Nekem ez itt és most lenne aktuális – de hát akkor így jártam. Másnap azonban várt egy e-mail: mégiscsak van ösztöndíj, még ha nem is teljes: a képzés (és benne az ebéd) ingyen van, de a szállást nem tudják biztosítani (az utazást meg eleve nekem kellett volna) – jelentkezzem, ha így is érdekel. Telefon a barátnő-kolléganőnek, szakmai ügyekben coach-omnak, asszony-segítőmnek: segítsen a döntésben.
Amit a szakmai coach-omtól tanultam:
Én most léptem, újat keresek, ehhez inspiráció kell. A képzés azért szólított meg, mert ez az (mármint inspiráció). Ha nem ebbe vágok bele, akkor belevágok majd másba – de ha már itt a lehetőség, és szakmailag is jó, akkor miért ne. Az anyagiak miatti lelkiismeret-furdalást meg felejtsem el, ez most nekem kell, ez most nekem jár, ez most egy befektetés, ami meg fog térülni. És egyébként is bízzak a kapcsolataimban, hogy lesz nekem ingyen szállás Bécsben, Barcelonában, Brüsszelben.
Úgyhogy veszek egy nagy levegőt és megírom, hogy megyek. A férjemet nem értem el, csak utólag kérem a megértését és támogatását. (Megkapom.) Még délután megtörténik a skype-os felvételi beszélgetés, de igazából az már csak formaság – másnap kezdődik a képzés, jó lenne, ha már ezen az első alkalmon is részt tudnék venni. Hát igen – azért egy héttel későbbi kezdés ideálisabb lenne, mint így, a projekt utolsó hetében, amikor még van egy tárgyalás, egy sajtótájékoztató, és rengeteg megírandó anyag. A sajtótájékoztatóról felmentést kapok, a munkákat igyekszem befejezni, mielőtt elmegyek, úgyhogy a képzés második napjára már betoppanok, egyenesen a pályaudvarról, jelentős alváshiánnyal.
Magam sem tudom, hogy bírtam ki ezt a három intenzív napot, de a 3. nap reggelén, a hétvégi bécsi napsütésben a képzésre sétálva arra gondoltam mosolyogva, hogy február elseje van, ez szabadságom első napja. És hogy ezt az érzést szeretném megőrizni az álláskeresés minden napjára.