03.15. vasárnap reggel
Csütörtökön még voltam a városban, tanácsadásra mentem. De ha már a városban voltam, kivettem a könyvtárból a következő könyvet a Doktor Proktor sorozatból, amit most a kicsinek esténként olvasok, még megnéztem a Rotschild Klára kiállítást a Nemzeti Múzeumban. Este még a nagylány osztályának volt előadása – csak a szülőknek. Pénteken még mindenki elment iskolába – a három gyerekből kettőnek aznap már elmaradt a különórája. Szombaton még elmentünk az új iskolaépületnél vállalt munkálatokra (nem voltunk sokan és közel sem egymáshoz, a szabad levegőn dolgoztunk sokat). Odafele beszaladtunk a festékboltba (gondoltam, a karantén alatt végre meg tudjuk alkotni az étkezőbe tervezett falfestményeinket), hazafele meg bevásárolni (sejtettem, hogy – a másnapi ünnep miatt is – ki lesz fosztva a bolt). A nagylány még házibulin volt a gimis csapattal. Ma még látszólag egy átlagos, itthon töltendő vasárnap van. De mától új időszámítás kezdődik: Önkéntes karanténba vonulunk. Ezt tartjuk a felelős viselkedésnek – és megtehetjük. A férjemnek hétfőn még be kell mennie az iskolába egy közös gondolkodásra, de utána már neki sincs iskola, én amúgy is itthon dolgozom.
Azt már sikerült tudatosítani a gyerekekben, hogy nem tanítási szünet lesz, hanem digitális tanítás. Este azzal búcsúzott tőlem a legkisebb: „Tudod, anya, hogy én miért örülök annak, hogy nem lesz iskola? Mert reggel felkeltesz, és lesz egy családi reggeli, ahol meg tudjuk beszélni a dolgokat, és aztán kezdődik a digitális tanítás. – Vagy nem így lesz?” „De, én is erre gondoltam.” – válaszolom. „Látszik, hogy anyja fia.” – zárja le büszkén a beszélgetést. A középső még nem tért magához: nem csak nehezen, egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy hétfőn nem megy iskolába, nem megy különórára… A nagy pedig… Ennyire hirtelen és kegyetlenül szigorú karanténra nem számított. Ő még ma ki akart menni legjobb barátnőjével (osztálytársa) a telkükre kiskutyákat nézni (vonattal nem engedem), ők még találkozni akartak egy másik barátnővel (nem!). Muszáj meghúzni a határt (ma), muszáj szigorúnak lenni, különben nincs értelme. Ha találkozgat olyanokkal, akik találkozgatnak másokkal, az nem karantén.
![](http://szabadsagompillanatai.hu/wp-content/uploads/K3breggeli-1024x694.jpg)
Az alapelv az, hogy itthon vagyunk, és csak akkor megyünk emberek közé, ha feltétlenül szükséges, és akkor sem tömegközlekedéssel és – a környezetszennyezés miatt – nem is autóval, hanem biciklivel.
Úgy kell azonban szigorúnak lenni, hogy közben tudjak kompromisszumot is kötni. Az alapszabály marad: a lélek védelme a test védelméhez tartozik. És ami még fontos, hogy ne ítélkezzek mások felett. Sosem tudhatjuk, ki mit miért csinál, vagy nem csinál. Itt van például a közelben lakó legjobb barátnő. Egyedül van otthon, mert anyukája a beteg nagymamához utazott vidékre – és az anyuka védelmében ott is marad, nehogy a kijáró gondozónőktől kapja el a vírust. Könnyű kimondani, hogy menjen és legyen ott a barátnő is (lehet, hogy ez lesz a vége) – csak éppen a barátnő azért nem akar menni, nehogy ő legyen az, aki a nagymamát megfertőzi. A kisírt szemű nagylányt átviszem kocsival a barátnőhöz (a bicikli még nem menetkész, este pedig ne sétálgasson egyedül), ott alszik. Nem kell, hogy rögtön reggel hazajöjjön (amikor eljött az ideje, hazasétál). Mert azt is tisztáztam: ha a barátnő itthon marad egyedül, ellátjuk és lehet nála, de ha a barátnő máshol lesz, nem fognak tudni találkozni. Ők, akik minden nap együtt vannak, iskolán kívül is. Nekem is nagyon fáj – hát még neki.