Új időszámítás kezdődik

03.15. vasárnap reggel

Csütörtökön még voltam a városban, tanácsadásra mentem. De ha már a városban voltam, kivettem a könyvtárból a következő könyvet a Doktor Proktor sorozatból, amit most a kicsinek esténként olvasok, még megnéztem a Rotschild Klára kiállítást a Nemzeti Múzeumban. Este még a nagylány osztályának volt előadása – csak a szülőknek. Pénteken még mindenki elment iskolába – a három gyerekből kettőnek aznap már elmaradt a különórája. Szombaton még elmentünk az új iskolaépületnél vállalt munkálatokra (nem voltunk sokan és közel sem egymáshoz, a szabad levegőn dolgoztunk sokat). Odafele beszaladtunk a festékboltba (gondoltam, a karantén alatt végre meg tudjuk alkotni az étkezőbe tervezett falfestményeinket), hazafele meg bevásárolni (sejtettem, hogy – a másnapi ünnep miatt is – ki lesz fosztva a bolt). A nagylány még házibulin volt a gimis csapattal. Ma még látszólag egy átlagos, itthon töltendő vasárnap van. De mától új időszámítás kezdődik: Önkéntes karanténba vonulunk. Ezt tartjuk a felelős viselkedésnek – és megtehetjük. A férjemnek hétfőn még be kell mennie az iskolába egy közös gondolkodásra, de utána már neki sincs iskola, én amúgy is itthon dolgozom.

Azt már sikerült tudatosítani a gyerekekben, hogy nem tanítási szünet lesz, hanem digitális tanítás. Este azzal búcsúzott tőlem a legkisebb: „Tudod, anya, hogy én miért örülök annak, hogy nem lesz iskola? Mert reggel felkeltesz, és lesz egy családi reggeli, ahol meg tudjuk beszélni a dolgokat, és aztán kezdődik a digitális tanítás. – Vagy nem így lesz?” „De, én is erre gondoltam.” – válaszolom. „Látszik, hogy anyja fia.” – zárja le büszkén a beszélgetést. A középső még nem tért magához: nem csak nehezen, egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy hétfőn nem megy iskolába, nem megy különórára… A nagy pedig… Ennyire hirtelen és kegyetlenül szigorú karanténra nem számított. Ő még ma ki akart menni legjobb barátnőjével (osztálytársa) a telkükre kiskutyákat nézni (vonattal nem engedem), ők még találkozni akartak egy másik barátnővel (nem!). Muszáj meghúzni a határt (ma), muszáj szigorúnak lenni, különben nincs értelme. Ha találkozgat olyanokkal, akik találkozgatnak másokkal, az nem karantén.

Az alapelv az, hogy itthon vagyunk, és csak akkor megyünk emberek közé, ha feltétlenül szükséges, és akkor sem tömegközlekedéssel és – a környezetszennyezés miatt – nem is autóval, hanem biciklivel.

Úgy kell azonban szigorúnak lenni, hogy közben tudjak kompromisszumot is kötni. Az alapszabály marad: a lélek védelme a test védelméhez tartozik. És ami még fontos, hogy ne ítélkezzek mások felett. Sosem tudhatjuk, ki mit miért csinál, vagy nem csinál. Itt van például a közelben lakó legjobb barátnő. Egyedül van otthon, mert anyukája a beteg nagymamához utazott vidékre – és az anyuka védelmében ott is marad, nehogy a kijáró gondozónőktől kapja el a vírust. Könnyű kimondani, hogy menjen és legyen ott a barátnő is (lehet, hogy ez lesz a vége) – csak éppen a barátnő azért nem akar menni, nehogy ő legyen az, aki a nagymamát megfertőzi. A kisírt szemű nagylányt átviszem kocsival a barátnőhöz (a bicikli még nem menetkész, este pedig ne sétálgasson egyedül), ott alszik. Nem kell, hogy rögtön reggel hazajöjjön (amikor eljött az ideje, hazasétál). Mert azt is tisztáztam: ha a barátnő itthon marad egyedül, ellátjuk és lehet nála, de ha a barátnő máshol lesz, nem fognak tudni találkozni. Ők, akik minden nap együtt vannak, iskolán kívül is. Nekem is nagyon fáj – hát még neki.