A parancsnok

03.16. hétfő reggel

Az álláskereséshez írtam magamról egy bemutatkozást. Azt is beleírtam, hogy egy öttagú család menedzsere és coach-a vagyok. Sokak szerint nem kellett volna beleírnom, az álláskeresésnél – első körben – nem beszélünk a családról. A tanácsadó is kérdezte, miért fontos ez nekem. A válaszom: a családom, az anyaságom identitásom fontos része, de alapvetően azért szerepel a bemutatkozásban, mert ha számba veszem a készségeimet és leírom, alapvetően hol használom őket, akkor ez a mondat egyértelműen a bemutatkozáshoz tartozik.

Itt van például ez a mostani, teljesen új helyzet, amikor mindenkinek máshogy kell törődni a lelkével – miközben legelsősorban magamra kell vigyáznom, és amikor meg kell szervezni, hogy úgy legyünk egyszerre öten itthon, hogy azért ez több legyen egy túlélőtábornál.

Mindjárt az első megbeszélést elbukom – már a délutáni dunaparti sétánál. Túl keményen tisztázom (amit azt hittem, már tisztáztunk), hogy ez nem iskolaszünet, ugyanúgy – csak később – ébresztés lesz, felöltözés lesz, asztalnál tanulás lesz (és ugyanannyi tanulás lesz), mint az iskolában. Ezek után már hiába szajkózom, hogy a „pontosan hogy lesz”-t közösen beszéljük meg és én csak ahhoz ragaszkodom, hogy legyenek keretek – teljes a felháborodás. (A fiúk azt gondolták, majd pizsamában az ágyban tanulnak „valamennyit” „valamikor”.)

Vacsorára ugyan lenyugszanak a kedélyek és végre mindenki együtt van, de csak a férjem partner a szándékaimban, a két kamasz biztosan nem akar megbeszélni közösen semmit, főleg olyan „strukturáltan” nem, hogy arra a két kérdésre válaszoljon, amit már délután feltettem: Mi jelenti számára a legnagyobb nehézséget ebben a helyzetben – és ami az, amit a legjobban szeretne (esetleg az igények fontossági sorrendje). Odáig sikerül eljutni, hogy a másnapi menüt egyeztetjük – ebben már legalább a szakács ambíciójú középső is partner. A következő csatát holnapra halasztjuk.