Munkaerő-piaci tanácsadás

Megkaptam a nevet és e-mail címet, úgyhogy elküldtem előre az önéletrajzot (és a bemutatkozót) – megírva, hogy ezzel szeretnék dolgozni. Nem egészen ez történt, mint utóbb összeraktam, ez egy első, „előkészítő” beszélgetése volt egy tanácsadó folyamatnak, amelyben egy találkozásra 1 óra van előirányozva. A tanácsadó egyébként nem a munkaügyi központ munkatársa, hanem külsős, szociális munkás és coach végzettséggel és hozzám hasonló életúttal: azonos életkor, 3 gyerek, civilből az anyagiak miatt vállalkozóvá válás – szakmailag is közös metszetekkel. Egy héten belül van a következő alkalom, az önéletrajz akkorra lett tervezve – de én kértem házi feladatnak. Úgy a motivációs levélre is fog idő jutni.

Amit a munkaerő-piaci tanácsadáson tanultam:

Az az álláskeresési stratégia, hogy „felkínálom magam” már nem működik, konkrét javaslattal kell előállni, hogy én ennél a cégnél mit szeretnék csinálni. Az is jó, ha azt meg tudom mondani, mi az a projekt pl., ami tetszik a cégnél. Valami konkrét irányt kell tudni mondani.

Amire nem számítottam: konkrét cégekre is kaptam ajánlást. Sőt, ha kérek, beajánlást is tudok kapni – egy business coach-nak sokféle ügyfele van, egy hasonló szakterületen dolgozónak pedig több olyan kollégája, aki szintén „dobbantott” a civil szférából.

Többször felmerült már az önkormányzati állás – ezúttal is. Nem önkormányzati fenntartású intézményben állás: konkrétan önkormányzatnál. Ahol a közösségi megközelítés és/ vagy a civil szervezetek bevonása most előtérbe kerülhet.

Talán az önkormányzati állás, talán más miatt felmerült ugyanakkor, hogy kell-e az a bizonyos köztes szint az álom- és a szükséghelyzet-állás közé. A tanácsadó, akinek szemlélete hozzám hasonló, azt sugallta, hogy nem. Mert ha elhelyezkedem egy „nem álom, de még jó” állásban, onnan kérdés, hogy továbbmegyek-e majd az álomállás felé. Ő az életkort mondta, ami egy idő után visszatart, én inkább a helyzetet mondom – egy szükséghelyzet-állásból egyértelmű a mozdulás, egy elégjó-ból nem. Arra, hogy mi lehet az álomállás, azt a megerősítést adta, hogy ez most annak az időszaka, amikor „magamra engedek” egy-egy ötletet, meglátom, hogy jó érzéssel el tudom-e képzelni magam benne, és ha nem, elengedem.

A forprofit szféra, a multik világa külön világ. Ezzel ismerkedni kell, tanulni kell. Olyan barátoktól, akik benne dolgoznak – és honlapokról. Utóbbira kaptam ajánlásokat. Ami még fontos, hogy akkor vagyok tárgyalóképes, akkor tudnak partnernek tekinteni, ha hasonló vagyok. Megjelenésben, fellépésben, nyelvezetben, gondolkodásmódban. Már az önéletrajz fotója is sokat számít. Ez azért mellbevágott.

A fellépés rendben, nyilván határozottnak kell lenni. Tárgyalni még nem tárgyaltam forprofit világból érkezőkkel, de beszélgetni azért szoktam, szakmai dolgokról is, és nem érzem azt a „falat”, amit önkormányzati emberekkel tárgyalva – a gondolkodásmódunk összeegyeztethetetlennek tűnő különbözősége miatt – érzek. (Az önkormányzati gondolkodásmódban a fő motiváció az újraválasztás, ennek érdekében minél több ember elérése és megnyerése. Ez nem az emberek „lefizetését” jelenti, hanem olyan intézkedéseket, programokat, szolgáltatásokat, amelyek minél rövidebb időn belül minél több embert elérnek minél kevesebb ráfordítással, és az emberek megelégedésére szolgálnak.) A forprofit világban meg minden a pénz, a megtérülés, a haszon körül forog – ebben azért nem vagyok jó, úgyhogy amikor majd tájékozódom a forprofit világot jól ismerőktől, ennek a gyakorlati oldalára is rákérdezek majd. De erre még mindig azt mondom, hogy nem érzem magamtól teljesen távol, és hogy tanulható. A megjelenés, a stílus viszont…  – maga az ember, és én nem szeretném feladni önmagam. Arra jutottam, hogy meg kell találni az én „alter” stílusomnak az elegáns változatát (ruhavásárlás), fel kell adnom az álláskeresés idejére a „hagyom magam megőszülni” stratégiát (fodrász) – ezeket terveztem, de most előrébb léptek a fontossági sorrendben – és készíttetnem kell egy új portréfotót, amin nem vagyok sálba bugyolálva, ez új feladat.