03.10. kedd
Félek. Ez lebénít. És ezt nem tehetem meg sem a munkámmal, sem a családommal. Tegnap arról panaszkodtam többeknek, hogy a bizonytalanság a legrosszabb, hogy nem lehet tudni, mit kell csinálni. Aztán észhez tértem. Pont én akarom, hogy megmondják, mit kell csinálni? Miközben azt tanítom, hogy az ember felelős a saját és közössége életéért? A felelős ember nem azt várja, hogy megmondják, mit csináljon, hanem tájékozódik, mérlegel, és dönt. Úgyhogy átgondolom én is a családi stratégiát járványügyben – tájékozódni már eleget tájékozódtam.
Ami tény: a COVID-19 az esetek egy részében súlyos, a súlyos esetek egy részében intenzív kórházi kezelést igénylő betegség. A betegség a súlyos esetekben a tüdőt támadja meg, az idősek és a gyenge immunrendszerűek, valamint a különböző, különösen asztmatikus alapbetegségben szenvedők számára ezért a megbetegedés akár halálos kimenetelű is lehet. (Jó hír viszont, hogy úgy tűnik, a gyerekek kevésbé érintettek – bár az asztmatikus hajlamú gyerekre jó lenne odafigyelni tudni.) Miközben sokan úgy fertőznek, hogy nem is tudnak róla – és ez nem csak a kéthetes lappangási idő miatt van, hanem mert állítólag tünetmentesen is lehet beteg valaki. Aki pedig fertőz, attól akár úgy is el lehet kapni a betegséget, hogy a közelünkben utazik a buszon – egy méteres távolságtartást kérnek a megelőzésról szóló cikkek.
A kormányzati hivatalos honlap csitítja a pánikot és kb. csak annyit mond, hogy tartsuk be a higiénés szabályokat – az ellenzéki sajtó meg nyilván igyekszik bemutatni, mekkora a szervezetlenség. Egyelőre csak a kórházakban és idősotthonokban vezettek be látogatási tilalmat, illetve a börtönökből nem engednek eltávozást, de sem iskolai szünetet nem rendeltek el, sem a tömegrendezvényeket nem tiltották be, sem a nyilvános helyek látogatását nem tiltották meg, sem karantént nem rendeltek el sehol. A szervezők döntik el, hogy megtartják-e az eseményeket, a cégek a maguk akaratából vezethetnek be megelőző intézkedéseket. Tegnapig ugyanez volt Bécsben is (ők már valamivel több betegnél tartanak), ma már ott központilag lefújták a nagyrendezvényeket.
A betegség lefolyása tehát lehet tünetmentes, lehet megfázás-, illetve influenzaszerű, lehet 3 hétre kifektető, de otthon ellátható – és lehet kórházi intenzív osztályos, lélegeztetést igénylő. Utóbbi azért veszélyes, mert az intenzív ágyak száma korlátozott, és ha egyszerre lesz sok beteg, nem fognak tudni mindenkit ellátni. Az is sejthető, hogy késtek és még most sem megfelelőek a járványügyi intézkedések, tehát már most sok fertőzött van „szabadlábon”. Ehhez hozzájön a kínai és a magyar kultúra közti különbség: nálunk nemigen szempont a másik ember, a közösség, a társadalom, az állam…, azt gyanítom, kisebbségben vannak, akik számára nem csak az a szempont, hogy ők ne legyenek betegek, hanem potenciális fertőzőnek tekintve magukat másokat sem szeretnének megbetegíteni, és az adekvát viselkedés kiválasztásában azt is figyelembe veszik, hogy minél kevésbé terheljék például a kereskedelmet, vagy az egészségügyet.
Egyéni stratégia kell tehát – nem tudni, mennyi időre. A paraméterek: iskolába és dolgozni járni (ehhez pedig tömegközlekedni) kell, és az is lehet, hogy már most betegek vagyunk.
- Az alap a megfelelő immunrendszer. A megfelelő immunrendszer alapja pedig a testi és lelki jóllét. Elegendő alvás, stressz- és félelemmentes állapot, fizikai kondíció, friss levegő, egészséges táplálkozás, extra vitaminok. A félelemmentes állapotot remélem, tudom itthon biztosítani, ha saját magamat uralni tudom. Az immunerősítőket meg elő kell venni, és meg kell próbálni rendszeresen szedni (ez nem erősségem).
- Higiénia. Ebből a „hazaérve kézmosás” a rutin, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a család többi tagja is betartja, hogy ha valahova megérkezik, azonnal kezet mos. A száj- és orrpiszkálás mellőzését még én sem tudom betartani, de legalább azt kellene bevezetni, hogy utána kezet mosunk. Arra sem gondoltunk eddig, hogy a ruhánkon is simán hazahozhatjuk a vírust, ezért – ahogy amúgy is kérni szoktam, de senki nem tartja be – át kellene öltözni, ha hazaérünk, sőt, ki is kellene mosni mindent, ami rajtunk volt… De legalább beágyazni lenne fontos minden reggel, mert azt is hiába szoktam kérni, hogy utcai ruhában ne üljünk az ágyra, illetve ágyneműre.
- Esélytelennek tartom, hogy családon belül ne fertőzzük meg egymást. Arra mondjuk oda lehet figyelni, hogy ne együnk, igyunk egymás után és sokat szellőztessünk, de a fizikai kontaktust, amit a külvilágban kerülni kell, itthon lehet megadni egymásnak. Nekem például most különösen sok ölelésre van szükségem – és azt gyanítom, hogy az ölelés most mindenkinek jót tesz majd.
- Az élet egyelőre a rendes kerékvágásban halad, a munkahelyre, iskolába, különórákra járás rizikóját el kell fogadni, az ezzel járó tömegközlekedés rizikójával együtt. Minden más esetben mérlegelni kell. Feltétlenül szükséges az álláskereséshez? A lelki jóllétemhez? Vagy másnak „életmentő”? Ha „nem” a válasz, akkor itthon kell maradni. Ennyivel is csökkentettük a rizikót.
- A nyilvános helyek kerülése a bevásárlási szokásokat is érinti. Lehet próbálkozni a házhozszállítással.
És mi van akkor, ha… Ha karanténba kerülünk – akkor (is) rengeteget szeretnék sétálni a Dunaparton… Amit használunk itthon, abból van elég. Ami az élelmiszereket illeti, abból is van bőven (egy ideje már tudatosan így vásárolok), de ha két hét önellátásra lenne szükség, akkor a szokásos étkezést nyilván nem lehet biztosítani. Ha gabona van, akkor nagy baj már nem lehet. Zsír is van, almát – körtét lehet még nagyobb mennyiségben beszerezni. És savanyúkáposzta-tároló edényen gondolkodom még, akkor savanyúkáposzta is lehetne itthon nagy mennyiségben.
A szüleinkkel is meg kellene beszélni, mit terveznek és hogyan tudunk ebben segíteni. Az is nagy kérdés, hogy találkozunk-e, hogyan, tartunk-e nagycsaládi születésnapot…
És mi van akkor, ha… Ha megbetegszünk, akkor az van, hogy túl kell élni. Kórházban is, egymástól elválasztva is. Erre nem fogok felkészíteni előre senkit, mert az pánikkeltés. Amíg ideér a mentő, addig mondom el: mindenkinek vannak segítői, velük kell megtalálni a kapcsolatot – magunkban. Hogy legyen honnan erőt meríteni. Aztán ott vannak még a mesék, a dalok, azok is erőt adnak. És talán az itthoniak szeretete is odaérződik majd. Ha én kerülök kórházba… Azt hiszem, meg kellene írnom végre azt a papírt, amire felírom a jelszavakat, és meg kellene mutatnom férjemnek a netbankot, újra vezetni kellene a családi google naptárat… Igazából vírustól függetlenül, bármikor történhet velem valami, ezek amúgy is szükséges „intézkedések”.