2020.04.08. szerda este
A karanténban mindenki talált magának valamit. A nagylány elkezdett gitározni tanulni. A középső basszusgitározni – és képernyőzni. A kicsi muffint süt. Pár napja sütött legutóbb (csak úgy, improvizálva), akkor kezdeményezte, hogy legyen minden héten egy nap, amikor muffin a vacsora – és így lett nekünk egy muffinszerdánk. Ami nem csak annyit jelent, hogy olyankor muffint eszünk – közös játék is van, hiszen hogy tudnánk anélkül eldönteni, ki kapja a +2 muffint? (12 adagos a forma, 12 muffint pedig nem lehet másképp igazságosan 5 felé osztani.) Ma volt a premier: kvíz, majd társas (és természetesen muffin).
Délután az erkélyt tették rendbe, mert a délelőtti beszerzőkörút (= megrendelések elhozatala) virágföld-, balkonláda- és vetőmagbeszerzéssel is járt. Az erkély még hátravan a lakásfelújításból, de a fiúk megtették, amit lehet: A linóleumra kikerült a régi szőnyeg, felkerült egy kisszekrény a tárolóból, helyükre kerültek a balkonládák, földdel, magokkal. És én mit vettem észre és tettem szóvá? Hogy mindezek előtt nem lett felmosva: a kisszekrény alatt és mellett koszos maradt a linóleum. Veszekedett is velem a kicsi emiatt, én semminek nem tudok örülni, más örömét is elrontom… És igaza van. A koszos erkélyt elviseltem. De így, hogy megcsinálták, zavar, hogy nem csinálták meg tökéletesre. Hogy nem voltak igényesek.
A középsőnek van egy youtube-csatornája. Ambivalens viszonyom volt ezzel mindig is, nem is igen tudtam megmagyarázni, miért. Volt, amikor – az én értékrendem szerinti – értelmes dolgokra használta, volt, amikor csak hülyéskedésre. Hosszú idő után ma elkészült egy új videó (felvétel, vágás, feliratozás és egyéb utómunkák), a muffinszerda előtt töltötte fel, a muffinszerda közben (miközben a társasjáték pontjait számoltuk) ment el megnézni, hányan látták, hányan lájkolták, a muffinszerda után néztük meg mi is. És nagyon kiakadtam rajta, ő meg nagyon kiakadt rajtam, úgy kellett lefognom, hogy ne törölje se a videót, se a csatornát. Látni se akar, hallani se akar, bezárkózott a szobájába (pontosabban a szobájukba – a kicsi ezért ma velünk alszik, előtte filmet néz apával) – én meg leültem megbeszélni magammal, mit is akarok én tulajdonképpen.
Ugyanaz történt, mint az erkélyjelenetnél (és mint már oly sokszor más helyzetben): a kritika volt a reakcióm. Annyiból volt ez még rosszabb, hogy fel is húztam magam. Az igénytelenségen húztam fel magam. Nagyon – mert nagy volt a tét is. Az első lennék, aki népszerűsíti épp ezt a videót, annyira jól mutatja meg a „karanténban a kamasz” korjelenséget – de a feliratokban helyesírási hibák vannak, a szövegben káromkodás, az asztalon a koszos zsebkendő… Ráadásul nem került volna sokkal több munkába mindezeket kiküszöbölni – ez az, ami még inkább bosszantott. És „nyilván” nem az volt a reakcióm, hogy fantasztikus a videó (és majd valamikor később, indirekt módon a kritika), mert indulatos voltam, és még végig sem néztem, már mondtam a magamét.
Persze, féltem őt a nyilvánosságtól, mert nem látja, hogy az mit jelent: felkínálod magadat mindenkinek, védtelenné és céltáblává válsz. Mert hogy nézel ki, mert még írni se tudsz. És még azt sem mondhatom, hogy nem tapasztalta meg. Iszonyatosan fontosak neki a visszajelzések – és az első kritika után törli a hozzászólását, törli a videóját (hiába voltak lájkok és dicséretek is), és ez napokig foglalkoztatja. Igen, meg kéne tanulnia mindezt a helyén kezelni, meg kéne tanulni nem feladni, de…
az igazi probléma az, hogy szörnyű lehet mellettem élnie egy kamasznak (is). Akármennyire magas szinten művelem a pszichológiát, a kommunikációt, akármilyen magas az érzelmi intelligenciám – nyomasztóan én vagyok a meghatározó.
Utólagos hozzáirat:
Írtam // helyére kerültek bennem a dolgok // békesség nem, de nyugalom volt bennem. Késő este volt, a család már lefeküdt, a középső elborult arccal ült fülhallgatóval az ágyán – azt tudtam csak elérni, hogy bólintson, ha hallotta a bocsánatkérésemet. Bólintott, többet nem zavartam. Naivan azt reméltem, reggelre minden rendben lesz. De reggel ugyanolyan borult volt az arca, és messziről elkerült, ha mégis belém botlott, gyorsan visszavonult a szobájába. Szenvedtem én is, de megértettem. Megsemmisítő volt a tegnapi viselkedésem. És ezt nem írhatta felül az sem, hogy ma már el tudtam mondani az „én lennék az első, aki megosztanám” narratívát is. Kirekesztett az életéből.
Órákkal később odajött hozzám, leült, és még mindig borús arccal bocsánatot kért. Néztem, hallgattunk. Kérdeztem. Válaszolt: „Sajnáltalak, de haragudtam.” Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam minden gondolatomat, és legfőképp azt a döntésemet, hogy a videózás az ő élete. Leiratkozom a csatornájáról, és nem szólok bele többet, a videóiban mit és hogy csinál. Ha ellenőriztetné szeretné a helyesírást, küldje el a szöveget, ha szakmai konzultációt szeretne, ha a terjesztésben kér segítséget, keressen.
Nehéz szavakba önteni, milyen kötelékben voltunk mi ott együtt, az asztal két oldalán. Nem tudok nem az anyja lenni. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha sírok. Akkor sem, ha jelen vagyok, akkor sem, ha nem. Akkor sem, ha a hatalmamat, akkor sem, ha a sebezhetőségemet látja. Szenvedélyes önmagam voltam ezúttal is, csak egész máshogy. Magamról beszéltem, a szándékaimról és kudarcaimról, az érzéseimről, az együttérzésemről. Hogy milyen régóta törekszem arra, hogy dicsérni tudjak, hogy a jót megerősítve tudjak kritikát mondani – és mégis mindig csak a nem-elfogadást sikerül közvetítenem. Nehéz mellettem gyereknek lenni – mondom. Nem mindig – mondja.