03.13. péntek késő este
Történelmi pillanat lett volna, 21:15-kor élőben hallgatni a miniszterelnök bejelentését a vészhelyzetről, de lemaradtam róla. Épp a 10 évesemet átkarolva mondtam a végtelenített esti mesét, hogy végre megnyugodjon. Iszonyatosan idegesítően viselkedett egész este, affektált, hülye vicceket mondott, lehetetlen testhelyzetekben csimpaszkodott, vagy ringatózott, miközben gügyögött… Tudtam, hogy ki kell bírni, hogy ott kell lenni, hogy amikor végre engedi, meg kell ölelni. Szörnyű lehet neki most, a bizonytalanságban, az ismeretlenben, magától is megijedve. A mese végén csak fekszünk összebújva. Már nem affektál, felnőttként beszél: „Amikor így gügyögök, azt nem én csinálom, olyankor csak nagyon kicsit tudom irányítani magamat. Elmegyünk majd ezzel orvoshoz?” Megnyugtatom, hogy ez rendben van így, a félelem az oka, és nekem is van ilyen és másnak is, hogy úgy érzi, nem ő irányítja magát – én olyankor kiabálok és durva vagyok. Minden rendben lesz. Vigyázunk egymásra.
10-kor hív az osztálytársakkal házibulizó nagylány – tőle tudom meg, hogy nem lesz suli hétfőtől. Csak bejelentkezett. Meg… És kezdi mondani, hamarosan sírva, hogy nincs jól. Ő, aki ki volt akadva az egész járvány-hisztériára, most már magának is bevallja: fél. Nemrég tudatosította magában: nem az a baj, hogy ő beteg lesz – nem is biztos, hogy beteg lesz –, hanem hogy továbbadhatja. Retteg a nagyszüleiért. Ő is fél az ismeretlentől, amit a lakásba zártság jelent számára, akinek mindene a társaság, a színház… Azt szeretné, ha ez az egész nem lenne, de tudja, hogy már olyan sosem lesz… Gyászol. Csak azt tudom visszajelezni neki, hogy ez egy természetes folyamat, egy természetes állapot. Ez most rossz, de holnap, legalábbis mindenképp csak napokban mérhetően túl lesz majd rajta. És biztosítom, hogy bármikor hívhat, éjszaka is.
Úristen, de nehéz ez most nekik. És mennyire hálás vagyok a sorsnak és az önismeretemnek, önreflexiómnak, hogy én már túljutottam a mélyponton, mert felismertem, és mert megvoltak az eszközeim. És hogy akkor azt is tudatosítottam magamban: nekem értük is jól kell lennem. Nem (csak) fizikailag. Lelkileg is. (És milyen szép, hogy lelkileg leginkább abból töltődöm, hogy jól tudok itt lenni velük.) És azóta is születnek bennem az ötletek és felismerések, hogyan tudjuk majd itthon, együtt erősíteni a lelkünket. Például közös éneklésekkel. Az mindig segít. Az ének, és a mese.