03.17. kedd este
Az első napot rendben levezényeltem, volt felkelés, átöltözés, közös reggeli, a számítógépes sarok kialakítása, tanulás, ebédkészítés (a szakács ambíciójú középső készítette – a kicsi meg videózta: készül a „hogyan töltsük a karantént” sorozat a youtube-ra), közös ebéd, ebéd utáni levegőn levés és mozgás… Dolgozni lényegében nem volt időm: pakoltam, menedzseltem és lélekápoltam. A nagylányhoz még mindig nem lehet szólni, a kicsi pedig este újból átment kisbabába – ez most annyival volt fájdalmasabb, hogy közben azt ismételgette: „Ne bánts!” – és ha közeledtem felé, akkor karjait maga elé tette, és összehúzta magát. (Igen, ez a bántalmazott gyerekek reakciója. Nem, nem szoktam bántani. Igen, tudtam, hogy nem is azért csinálja, de ettől még nem volt könnyebb.) Miután sikerült eljuttatni a fürdésig, majd egy újabb menettel a pizsamában ágyban levésig (az összebújás és mese ismét segített), idővel le tudtam ülni a gép elé, hogy intézzek egy online rendelést – élelmiszervásárlásra. Több órán keresztül tartott, mire megtaláltam azt a boltot, ahova még egyáltalán, ha nem is házhoz szállításra, de legalább személyes átvételre lehetett rendelést leadni – április 4-ére. (Addigra már mindenhol regisztráltam, egy rendelést feleslegesen állítottam össze, és a másik összeállítása is sok időbe telt.) Éjfélre kerültem ágyba, félelemmel feküdtem és félelemmel ébredtem. Naplót írni már nem, de taijizni még volt időm reggel, mielőtt felkelt a család – nehezen ment a befelé figyelés, folyton bekúsztak a szorongató gondolatok arról, hogy éheztetem a családomat. Egy hete még megnyugodtam abban, hogy „készletre” is vásároltam és egyébként is, ha lepény és zsír van, akkor minden van – de ma már nem ezt gondoltam. Az járt például a fejemben, hogy ha a férjem nem eszik meleg ebédet, akkor már kora délután nyűgös lesz. (A munkahelyi hétköznapokra ez nem vonatkozik – végigdolgozza a napot evés nélkül…)
Reggelre egyértelművé vált, hogy ki kell menni az iskolába elhozni a gyerekek ottmaradt dolgait – úgyhogy ezt a napot egy utolsó ügyintézős–beszerzős alkalomnak szántam, kocsival utazva, szájmaszkban és szemüvegben, rendszeresen kézfertőtlenítőzve, távolságot tartva. Nem tudom, a szemüveges orvosok hogy csinálják: nekem párásodott a szemüvegem, akárhogyan állítgattam az orromon a maszkot. Ráadásul a meleg levegőtől, amit a maszk alatt belélegeztem, szabályosan rosszul lettem, mire az iskolai körrel végeztem. (Három osztályterem, listára írt összeszednivalók, a közösbe is besegítve, ld. kistörülközők, szobanövény befogadása.) Úgyhogy a kocsiban lecsúsztattam a maszkot.
Odafele még végigénekeltem az utat, hogy ne sírjam el magam. Igazán akkor nyugodtam meg, amikor túl voltam a bevásárláson. Persze a következő érzés a lelkiismeret-furdalás volt: szükséghelyzetben máshogy kellene fogyasztani. De sem a családomat nem akarom kitenni még egy változásnak, se én nem érzek magamban erőt (és időt) arra, hogy most még ezt is kitaláljam és menedzseljem.
A kicsi szorong, a középső szorong, apa szorong, anya a mélyponton – szerencsére reggelre a nagylány visszatér közénk: én is kérek és kapok tőle ölelést, és a kicsi pesztrálását is átveszi, amikor elmegyek.
A vacsora végre igazi családi együttlét.