Az álláskereséshez írtam magamról egy bemutatkozást. Azt is beleírtam, hogy egy öttagú család menedzsere és coach-a vagyok. Sokak szerint nem kellett volna beleírnom, az álláskeresésnél – első körben – nem beszélünk a családról. A tanácsadó is kérdezte, miért fontos ez nekem. A válaszom: a családom, az anyaságom identitásom fontos része, de alapvetően azért szerepel a bemutatkozásban, mert ha számba veszem a készségeimet és leírom, alapvetően hol használom őket, akkor ez a mondat egyértelműen a bemutatkozáshoz tartozik.
Itt van például ez a mostani, teljesen új helyzet, amikor mindenkinek máshogy kell törődni a lelkével – miközben legelsősorban magamra kell vigyáznom, és amikor meg kell szervezni, hogy úgy legyünk egyszerre öten itthon, hogy azért ez több legyen egy túlélőtábornál.
Mindjárt az első megbeszélést elbukom – már a délutáni dunaparti sétánál. Túl keményen tisztázom (amit azt hittem, már tisztáztunk), hogy ez nem iskolaszünet, ugyanúgy – csak később – ébresztés lesz, felöltözés lesz, asztalnál tanulás lesz (és ugyanannyi tanulás lesz), mint az iskolában. Ezek után már hiába szajkózom, hogy a „pontosan hogy lesz”-t közösen beszéljük meg és én csak ahhoz ragaszkodom, hogy legyenek keretek – teljes a felháborodás. (A fiúk azt gondolták, majd pizsamában az ágyban tanulnak „valamennyit” „valamikor”.)
Vacsorára ugyan lenyugszanak a kedélyek és végre mindenki együtt van, de csak a férjem partner a szándékaimban, a két kamasz biztosan nem akar megbeszélni közösen semmit, főleg olyan „strukturáltan” nem, hogy arra a két kérdésre válaszoljon, amit már délután feltettem: Mi jelenti számára a legnagyobb nehézséget ebben a helyzetben – és ami az, amit a legjobban szeretne (esetleg az igények fontossági sorrendje). Odáig sikerül eljutni, hogy a másnapi menüt egyeztetjük – ebben már legalább a szakács ambíciójú középső is partner. A következő csatát holnapra halasztjuk.
Csütörtökön még voltam a városban, tanácsadásra mentem. De ha már a városban voltam, kivettem a könyvtárból a következő könyvet a Doktor Proktor sorozatból, amit most a kicsinek esténként olvasok, még megnéztem a Rotschild Klára kiállítást a Nemzeti Múzeumban. Este még a nagylány osztályának volt előadása – csak a szülőknek. Pénteken még mindenki elment iskolába – a három gyerekből kettőnek aznap már elmaradt a különórája. Szombaton még elmentünk az új iskolaépületnél vállalt munkálatokra (nem voltunk sokan és közel sem egymáshoz, a szabad levegőn dolgoztunk sokat). Odafele beszaladtunk a festékboltba (gondoltam, a karantén alatt végre meg tudjuk alkotni az étkezőbe tervezett falfestményeinket), hazafele meg bevásárolni (sejtettem, hogy – a másnapi ünnep miatt is – ki lesz fosztva a bolt). A nagylány még házibulin volt a gimis csapattal. Ma még látszólag egy átlagos, itthon töltendő vasárnap van. De mától új időszámítás kezdődik: Önkéntes karanténba vonulunk. Ezt tartjuk a felelős viselkedésnek – és megtehetjük. A férjemnek hétfőn még be kell mennie az iskolába egy közös gondolkodásra, de utána már neki sincs iskola, én amúgy is itthon dolgozom.
Azt már sikerült tudatosítani a gyerekekben, hogy nem tanítási szünet lesz, hanem digitális tanítás. Este azzal búcsúzott tőlem a legkisebb: „Tudod, anya, hogy én miért örülök annak, hogy nem lesz iskola? Mert reggel felkeltesz, és lesz egy családi reggeli, ahol meg tudjuk beszélni a dolgokat, és aztán kezdődik a digitális tanítás. – Vagy nem így lesz?” „De, én is erre gondoltam.” – válaszolom. „Látszik, hogy anyja fia.” – zárja le büszkén a beszélgetést. A középső még nem tért magához: nem csak nehezen, egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy hétfőn nem megy iskolába, nem megy különórára… A nagy pedig… Ennyire hirtelen és kegyetlenül szigorú karanténra nem számított. Ő még ma ki akart menni legjobb barátnőjével (osztálytársa) a telkükre kiskutyákat nézni (vonattal nem engedem), ők még találkozni akartak egy másik barátnővel (nem!). Muszáj meghúzni a határt (ma), muszáj szigorúnak lenni, különben nincs értelme. Ha találkozgat olyanokkal, akik találkozgatnak másokkal, az nem karantén.
Az alapelv az, hogy itthon vagyunk, és csak akkor megyünk emberek közé, ha feltétlenül szükséges, és akkor sem tömegközlekedéssel és – a környezetszennyezés miatt – nem is autóval, hanem biciklivel.
Úgy kell azonban szigorúnak lenni, hogy közben tudjak kompromisszumot is kötni. Az alapszabály marad: a lélek védelme a test védelméhez tartozik. És ami még fontos, hogy ne ítélkezzek mások felett. Sosem tudhatjuk, ki mit miért csinál, vagy nem csinál. Itt van például a közelben lakó legjobb barátnő. Egyedül van otthon, mert anyukája a beteg nagymamához utazott vidékre – és az anyuka védelmében ott is marad, nehogy a kijáró gondozónőktől kapja el a vírust. Könnyű kimondani, hogy menjen és legyen ott a barátnő is (lehet, hogy ez lesz a vége) – csak éppen a barátnő azért nem akar menni, nehogy ő legyen az, aki a nagymamát megfertőzi. A kisírt szemű nagylányt átviszem kocsival a barátnőhöz (a bicikli még nem menetkész, este pedig ne sétálgasson egyedül), ott alszik. Nem kell, hogy rögtön reggel hazajöjjön (amikor eljött az ideje, hazasétál). Mert azt is tisztáztam: ha a barátnő itthon marad egyedül, ellátjuk és lehet nála, de ha a barátnő máshol lesz, nem fognak tudni találkozni. Ők, akik minden nap együtt vannak, iskolán kívül is. Nekem is nagyon fáj – hát még neki.
Történelmi pillanat lett volna, 21:15-kor élőben hallgatni a miniszterelnök bejelentését a vészhelyzetről, de lemaradtam róla. Épp a 10 évesemet átkarolva mondtam a végtelenített esti mesét, hogy végre megnyugodjon. Iszonyatosan idegesítően viselkedett egész este, affektált, hülye vicceket mondott, lehetetlen testhelyzetekben csimpaszkodott, vagy ringatózott, miközben gügyögött… Tudtam, hogy ki kell bírni, hogy ott kell lenni, hogy amikor végre engedi, meg kell ölelni. Szörnyű lehet neki most, a bizonytalanságban, az ismeretlenben, magától is megijedve. A mese végén csak fekszünk összebújva. Már nem affektál, felnőttként beszél: „Amikor így gügyögök, azt nem én csinálom, olyankor csak nagyon kicsit tudom irányítani magamat. Elmegyünk majd ezzel orvoshoz?” Megnyugtatom, hogy ez rendben van így, a félelem az oka, és nekem is van ilyen és másnak is, hogy úgy érzi, nem ő irányítja magát – én olyankor kiabálok és durva vagyok. Minden rendben lesz. Vigyázunk egymásra.
10-kor hív az osztálytársakkal házibulizó nagylány – tőle tudom meg, hogy nem lesz suli hétfőtől. Csak bejelentkezett. Meg… És kezdi mondani, hamarosan sírva, hogy nincs jól. Ő, aki ki volt akadva az egész járvány-hisztériára, most már magának is bevallja: fél. Nemrég tudatosította magában: nem az a baj, hogy ő beteg lesz – nem is biztos, hogy beteg lesz –, hanem hogy továbbadhatja. Retteg a nagyszüleiért. Ő is fél az ismeretlentől, amit a lakásba zártság jelent számára, akinek mindene a társaság, a színház… Azt szeretné, ha ez az egész nem lenne, de tudja, hogy már olyan sosem lesz… Gyászol. Csak azt tudom visszajelezni neki, hogy ez egy természetes folyamat, egy természetes állapot. Ez most rossz, de holnap, legalábbis mindenképp csak napokban mérhetően túl lesz majd rajta. És biztosítom, hogy bármikor hívhat, éjszaka is.
Úristen, de nehéz ez most nekik. És mennyire hálás vagyok a sorsnak és az önismeretemnek, önreflexiómnak, hogy én már túljutottam a mélyponton, mert felismertem, és mert megvoltak az eszközeim. És hogy akkor azt is tudatosítottam magamban: nekem értük is jól kell lennem. Nem (csak) fizikailag. Lelkileg is. (És milyen szép, hogy lelkileg leginkább abból töltődöm, hogy jól tudok itt lenni velük.) És azóta is születnek bennem az ötletek és felismerések, hogyan tudjuk majd itthon, együtt erősíteni a lelkünket. Például közös éneklésekkel. Az mindig segít. Az ének, és a mese.
Félek. Ez lebénít. És ezt nem tehetem meg sem a munkámmal, sem a családommal. Tegnap arról panaszkodtam többeknek, hogy a bizonytalanság a legrosszabb, hogy nem lehet tudni, mit kell csinálni. Aztán észhez tértem. Pont én akarom, hogy megmondják, mit kell csinálni? Miközben azt tanítom, hogy az ember felelős a saját és közössége életéért? A felelős ember nem azt várja, hogy megmondják, mit csináljon, hanem tájékozódik, mérlegel, és dönt. Úgyhogy átgondolom én is a családi stratégiát járványügyben – tájékozódni már eleget tájékozódtam.
Ami tény: a COVID-19 az esetek egy részében súlyos, a súlyos esetek egy részében intenzív kórházi kezelést igénylő betegség. A betegség a súlyos esetekben a tüdőt támadja meg, az idősek és a gyenge immunrendszerűek, valamint a különböző, különösen asztmatikus alapbetegségben szenvedők számára ezért a megbetegedés akár halálos kimenetelű is lehet. (Jó hír viszont, hogy úgy tűnik, a gyerekek kevésbé érintettek – bár az asztmatikus hajlamú gyerekre jó lenne odafigyelni tudni.) Miközben sokan úgy fertőznek, hogy nem is tudnak róla – és ez nem csak a kéthetes lappangási idő miatt van, hanem mert állítólag tünetmentesen is lehet beteg valaki. Aki pedig fertőz, attól akár úgy is el lehet kapni a betegséget, hogy a közelünkben utazik a buszon – egy méteres távolságtartást kérnek a megelőzésról szóló cikkek.
A kormányzati hivatalos honlap csitítja a pánikot és kb. csak annyit mond, hogy tartsuk be a higiénés szabályokat – az ellenzéki sajtó meg nyilván igyekszik bemutatni, mekkora a szervezetlenség. Egyelőre csak a kórházakban és idősotthonokban vezettek be látogatási tilalmat, illetve a börtönökből nem engednek eltávozást, de sem iskolai szünetet nem rendeltek el, sem a tömegrendezvényeket nem tiltották be, sem a nyilvános helyek látogatását nem tiltották meg, sem karantént nem rendeltek el sehol. A szervezők döntik el, hogy megtartják-e az eseményeket, a cégek a maguk akaratából vezethetnek be megelőző intézkedéseket. Tegnapig ugyanez volt Bécsben is (ők már valamivel több betegnél tartanak), ma már ott központilag lefújták a nagyrendezvényeket.
A betegség lefolyása tehát lehet tünetmentes, lehet megfázás-, illetve influenzaszerű, lehet 3 hétre kifektető, de otthon ellátható – és lehet kórházi intenzív osztályos, lélegeztetést igénylő. Utóbbi azért veszélyes, mert az intenzív ágyak száma korlátozott, és ha egyszerre lesz sok beteg, nem fognak tudni mindenkit ellátni. Az is sejthető, hogy késtek és még most sem megfelelőek a járványügyi intézkedések, tehát már most sok fertőzött van „szabadlábon”. Ehhez hozzájön a kínai és a magyar kultúra közti különbség: nálunk nemigen szempont a másik ember, a közösség, a társadalom, az állam…, azt gyanítom, kisebbségben vannak, akik számára nem csak az a szempont, hogy ők ne legyenek betegek, hanem potenciális fertőzőnek tekintve magukat másokat sem szeretnének megbetegíteni, és az adekvát viselkedés kiválasztásában azt is figyelembe veszik, hogy minél kevésbé terheljék például a kereskedelmet, vagy az egészségügyet.
Egyéni stratégia kell tehát – nem tudni, mennyi időre. A paraméterek: iskolába és dolgozni járni (ehhez pedig tömegközlekedni) kell, és az is lehet, hogy már most betegek vagyunk.
Az alap a megfelelő immunrendszer. A megfelelő immunrendszer alapja pedig a testi és lelki jóllét. Elegendő alvás, stressz- és félelemmentes állapot, fizikai kondíció, friss levegő, egészséges táplálkozás, extra vitaminok. A félelemmentes állapotot remélem, tudom itthon biztosítani, ha saját magamat uralni tudom. Az immunerősítőket meg elő kell venni, és meg kell próbálni rendszeresen szedni (ez nem erősségem).
Higiénia. Ebből a „hazaérve kézmosás” a rutin, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a család többi tagja is betartja, hogy ha valahova megérkezik, azonnal kezet mos. A száj- és orrpiszkálás mellőzését még én sem tudom betartani, de legalább azt kellene bevezetni, hogy utána kezet mosunk. Arra sem gondoltunk eddig, hogy a ruhánkon is simán hazahozhatjuk a vírust, ezért – ahogy amúgy is kérni szoktam, de senki nem tartja be – át kellene öltözni, ha hazaérünk, sőt, ki is kellene mosni mindent, ami rajtunk volt… De legalább beágyazni lenne fontos minden reggel, mert azt is hiába szoktam kérni, hogy utcai ruhában ne üljünk az ágyra, illetve ágyneműre.
Esélytelennek tartom, hogy családon belül ne fertőzzük meg egymást. Arra mondjuk oda lehet figyelni, hogy ne együnk, igyunk egymás után és sokat szellőztessünk, de a fizikai kontaktust, amit a külvilágban kerülni kell, itthon lehet megadni egymásnak. Nekem például most különösen sok ölelésre van szükségem – és azt gyanítom, hogy az ölelés most mindenkinek jót tesz majd.
Az élet egyelőre a rendes kerékvágásban halad, a munkahelyre, iskolába, különórákra járás rizikóját el kell fogadni, az ezzel járó tömegközlekedés rizikójával együtt. Minden más esetben mérlegelni kell. Feltétlenül szükséges az álláskereséshez? A lelki jóllétemhez? Vagy másnak „életmentő”? Ha „nem” a válasz, akkor itthon kell maradni. Ennyivel is csökkentettük a rizikót.
A nyilvános helyek kerülése a bevásárlási szokásokat is érinti. Lehet próbálkozni a házhozszállítással.
És mi van akkor, ha… Ha karanténba kerülünk – akkor (is) rengeteget szeretnék sétálni a Dunaparton… Amit használunk itthon, abból van elég. Ami az élelmiszereket illeti, abból is van bőven (egy ideje már tudatosan így vásárolok), de ha két hét önellátásra lenne szükség, akkor a szokásos étkezést nyilván nem lehet biztosítani. Ha gabona van, akkor nagy baj már nem lehet. Zsír is van, almát – körtét lehet még nagyobb mennyiségben beszerezni. És savanyúkáposzta-tároló edényen gondolkodom még, akkor savanyúkáposzta is lehetne itthon nagy mennyiségben.
A szüleinkkel is meg kellene beszélni, mit terveznek és hogyan tudunk ebben segíteni. Az is nagy kérdés, hogy találkozunk-e, hogyan, tartunk-e nagycsaládi születésnapot…
És mi van akkor, ha… Ha megbetegszünk, akkor az van, hogy túl kell élni. Kórházban is, egymástól elválasztva is. Erre nem fogok felkészíteni előre senkit, mert az pánikkeltés. Amíg ideér a mentő, addig mondom el: mindenkinek vannak segítői, velük kell megtalálni a kapcsolatot – magunkban. Hogy legyen honnan erőt meríteni. Aztán ott vannak még a mesék, a dalok, azok is erőt adnak. És talán az itthoniak szeretete is odaérződik majd. Ha én kerülök kórházba… Azt hiszem, meg kellene írnom végre azt a papírt, amire felírom a jelszavakat, és meg kellene mutatnom férjemnek a netbankot, újra vezetni kellene a családi google naptárat… Igazából vírustól függetlenül, bármikor történhet velem valami, ezek amúgy is szükséges „intézkedések”.
