Két történet: az egyik egy évvel ezelőtti, a másik mai. Mindkettőben közös a megélés, amit a kisfiamtól kaptam: semmi sem egyértelmű. Hálás vagyok, hogy erre időről időre felhívja a figyelmem.
Állandó vitánk volt arról, hogy hiába szólok (nem egyszer…), hogy fejezze be a legózást és jöjjön vacsorázni, mindig csak játszott tovább, mondván, még alig játszott. Miközben már órák óta játszott. Egy ilyen alkalommal egy heves mozdulattal elraktam a legórepülőt, leesett róla néhány kocka, és a kiborulását követő bocsánatkérő–vigasztaló–tisztázó beszélgetésből tudtam meg, hogy valóban nincs igazam, tényleg alig játszott. Mert mindig az van, hogy órákig épít valamit, hosszan próbálkozik, kísérletezik, hogy tökéletes legyen a végeredmény – ez nem játék. Ez munka. A játék ezután jönne – de ez az, amire aztán sosincs idő, mert késő van, és menni kell vacsorázni, fürdeni…
Ma kirándulni volt az osztály – fakultatíve, mi itthon maradtunk. Reggel látom a levelet: a kirándulás miatt ma nincs tanítás, aki nem megy, annak pihenőnap. Megreggelizünk, kezdődne a tanulás, a Kicsi várja a feladatot. Magam mellé ültetem, és elmondom, hogy a többiek ma kirándulni mentek (és hogy ő most miért nem megy, de jövő héten már ő is csatlakozni fog), ezért nincs feladat. Rögtön felveti, hogy akkor jár neki egy óra számítógépezés. (Minecraft. A pihenőnapokon engedélyezett egy-egy órában a saját kis birodalmát építi, és nagyon büszke magára.) Előírom a dolgai elpakolását és a közös nemezelést (egy mese szereplőit nemezeljük, az iskolai kézimunka órák kiváltására), a többi szabadidő, az egy óra Minecraft-ot is engedélyezem. Teljesen kiborul, a fél délelőtt azzal megy el, hogy feldúltan jár-kel a lakásban. Mint idővel megtudom: ott rontottam el, hogy a jó hírrel kezdtem. Azt mondtam, ma nincs feladat. Számomra ez ennyit is jelent, se többet, se kevesebbet: nincs mára küldött iskolai feladat. Számára viszont azt jelenti: ma pihenőnap van, vagyis egész nap azt csinál, amit akar, és még 1 óra Minecraft is jár. Számomra egyetlen kijelentés van, amelynek a végösszege pozitív: iskolai feladat nincs, ezért délelőtt is van szabadidő, még számítógépes játék is, de előtte elpakolunk és nemezelünk. Ő viszont darabol, reakciójával nem várja meg a kijelentés végét, és máshogy számol. Határtalanul boldog – majd mérhetetlenül csalódott. Anya elégtelenre vizsgázott, mert azzal kellett volna kezdenie, hogy pakolni kell és nemezelni – de iskolai feladat nincs, és még játszani is lehet.
Nekünk még nincs saját anyák napjánk. Ez volt a nagy felismerésem Anyák Napja estéjén, amikor együtt sírtunk a fiammal az elcseszett anyák napja miatt. Jöttek haza a mamaköszöntésből, beállítottak a közterületi bokorról tört kis orgonaággal, és nekem ettől úgy eldurrant az agyam, hogy meghatottság helyett csak kiabálni tudtam az apjukkal, aki azóta sem érti, hogy ha félreeső bokorról egy kicsit szedtek, és láthatóan nem ők voltak az egyedüliek, akkor azzal mi a baj. (Felírtam a soha-nem-fogja-megérteni listára: sok-sok év együttlétben ez a harmadik tétel, szóval egy szavam sem lehet.) A fiúk persze boldogok voltak, várták, hogy örüljek, még énekkel is készültek, de abból ezek után nem lett semmi, sőt, a hisztim tovább folytatódott, mert még anyukám is várt minket, de ezt a köszöntést már végképp nem tudtam elképzelni.
Számomra az anyák napja mégis katartikus volt, a távollévő nagylány szobájába vonultam sírni, nagyfiam odajött nekem beolvasni, aztán ültem a földön, ő az ölemben, sírtunk, megnyugodtunk, a viselkedéseink mögötti érzésekről és gondolatokról beszélgettünk és azt a megoldást találtuk, hogy az anyák napját egy héttel eltoljuk. Addig kitaláljuk, hogyan köszöntsük a nagyit, és hogy milyen legyen a mi anyák napjánk. Mert az úgy van, hogy minden család kialakítja a maga ünnepeit, így lettek a mi gyerekeink születésnapjai kicsit mások, mint gyerekkorunk születésnapjai, így lett péntek esténk, és a hanukát is csak onnantól tartottuk, amikortól rájöttem, hogy ez 8 este közös játék a folyamatosan növekvő fényben – de az anyák napját még nem sikerült megtalálnunk. Gyerekkorunkban minden családi ünnepségre én voltam a műsorszervező: a testvérekkel és unokatestvérekkel műsort adtunk. Mi szerepelhettünk, a felnőttek örülhettek és büszkék lehettek, és mindenki boldog volt. A gyerekeim erre nem éreznek késztetést, én továbbra is szervezek – de az anyák napját, ahol engem kellene köszönteni… (A nagyi köszöntése csak a karantén miatt nehézkes, járványmentes időkben összejön a nagycsalád, viszünk virágot, saját készítésű desszertet vagy más sk. ajándékot, eléneklünk egy anyák napi dalt, kapunk ebédet és együtt töltjük a délutánt. Most meg már az is kérdés, hogy ha már egy emelet távolságot tartunk a nagyszülőktől, mégis, milyen ajándékot adjunk, ami fertőtleníthető.)
Eltelt egy hét, és én megint kezdem kínosan érezni magam: én ezzel az ünneppel nem tudok mit kezdeni. Én a gyerekeim születésével váltam anyává, és ezt minden egyes születésnapjukon újra átélem – nekem évente háromszor van anyák napja. Az anyaságomat pedig minden nap megélem, ez fontos része az identitásomnak és fontos összetevője a jóllétemnek, mert alapvetően jó anyának tartom magam. Azt már rég beláttam, hogy hálát egy gyerektől nem lehet elvárni, ahogy anyák napi ünneplést sem. Nekem a karanténban rengeteg anyai örömöm van, legutóbb az eheti muffinszerdát kiálthattuk volna ki anyák napjának, olyan szépen voltunk együtt a kvízben és a társasjátékban. (Ráadásul ezúttal én voltam a játékmester, és a kvíz életem zenei vonatkozásairól szólt, többek között olyan kérdésekkel, hogy mit énekelt a férjem az esküvőnkön, és a gyerekek születéseihez milyen zenék kapcsolódnak.) És amikor egy nyűgös, rossz napom után egy papír vár az ágyamon, amire a Kicsi rajzolt nekem szivecskéket és azt írta „ezt a gondoskodásért!!!”, az az anyák napi ajándék.
Az anyaságomat folyamatosan élem és nem vágyom mások által ünnepelni. Nekem az volt az ünnep, hogy aznap egyedül biciklizhettem (desszertet venni a nagymamáknak…), mert így összezárva különösen keveset tudok magamban lenni, pedig magammal lenni, a magam teljességében, arra szükségem van néha. És nem arra voltam büszke, milyen szépen énekelnek a gyerekeim, hanem arra, hogy a Középső, aki mindig is egy másik világban élt, máshogy értelmezte a történéseket, az egyértelmű dolgok számára nem voltak azok és még a szóbeli kommunikáció sem az ő csatornája volt, milyen sokat fejlődött, és meg tudja fogalmazni, el tudja mondani az érzéseit. (Ezt meg is mondtam neki lefekvésnél.)
Nekem az lenne az ünnep, ha a nőiségemet tudnám megélni. Végülis ez az anyaság alapja, és ez az, ami az anyává válással, családdá levéssel háttérbe szorul. Nem nőnapi virágra és csokorra gondolok. Hanem kettesben töltött időre, beszélgetésre, és főképp olyan jelzésekre, amelyek a bennem lévő nőhöz szólnak. Nem a logisztikai menedzserhez, nem a családtaghoz, és nem az anyához.
A kora reggeli munkaidőm (1 óra) elment a Microsoft Teams-szel (akinek nincs iskolás gyereke: ez az az online felület, amelyen keresztül most a tanítás zajlik. A nagyok már maguk intézik – a Kicsinek én intézem).
Áttekinthetetlen a rendszer, az iskola nem teszi külön könyvtárakba (de miért nem?) a tantárgyakat, minden egyben van. A file-oknál lehet a legjobban átlátni, ahol a feltöltés sorrendjében, ámde ömlesztve van minden, a feladatokon kívül pl. a chat bejegyzések is (szerencsére a szülők alig leveleztek). Az egyes feladatoknál viszont nem jelzi, hogy te oda adtál-e be valamit, vagy nem, csak akkor derül ki, ha megnyitod az adott feladatot. OK, megnézted, visszamész – remélem, megjegyezted, mit néztél meg utoljára, mert ha visszamentél, kezdheted elölről a keresgélést: nem ugyanoda visz vissza, mint ahonnan elindultál. Nézhetném a Feladatok nézetet is, de ott megint nem az én logikám szerint vannak a feladatok, ráadásul lehet, hogy úgy jelez egy feladatot, hogy nem adtam be, miközben beadtam, csak a heti 2 feladatra bontott munkát egész hétre küldtem be (ahogy egyébként a tanár kéri, a beküldendő feladatok check listája is egy hétre szól). Az euritmia tanár feltöltött egy feladatot – később írta, hogy azt egy másik osztálynak szánta: miért nem törli akkor le? Ahogy számomra most kiderült, 2 „Euritmia 2. hét” feladat van, lehet, nem is jóhoz töltöttem fel a „megoldást” – ami egyébként az volt, hogy egy Word fájlba beírtam, hogy megcsináltuk a feladatot (egy tanult mozgássor gyakorlása), mert simán szöveget („elvégezve”) nem lehet megoldásként odaírni. Összességében az derült ki számomra, hogy azon kívül, hogy van egy online felület, kell vezetnem egy külön nyilvántartást, hogy átlássam, mire mikor mit adtam be.
Az egész egyébként onnan indult, hogy (1) szerettem volna kinyomtatni az aktuális feladatokat. De úgy tűnik, csak a saját dolgomat nehezítettem meg azzal, hogy nem nyomtattam ki azonnal a feladatokat, amint megérkeztek, mondván, úgyis el vagyunk maradva (az epochán kívüli tárgyakkal) – jobban járok, ha ezen is változatok, mert így kicsit sokat kell keresgélni az „ömlesztett mód” miatt, meg azért, mert a feladatlapra „természetesen” nincs ráírva sem a sorszám, sem a dátum, így hiába nézem a már kinyomtatott lapokat, úgy kell kiszámolnom, hogy akkor most melyik feladat a következő, (2) kb. mióta a Teams-et használjuk, nem jött visszajelzés az osztálytanítótól, pontosabban amikor még e-mailen mentek a feladatok, írt a Kicsinek egy kézzel írt, személyre szóló levelet, na, ilyen nem jött több. Van egy külön könyvár azoknak a munkáknak, amiket a gyerekek szeretnének megmutatni az osztálynak – amit oda töltöttem, oda jött az osztálytanítótól „komment”, sehol máshol nem láttam. Ezért írtam neki, kérdezvén, hogy nem látja, amiket feltöltök és/ vagy én nem látom, amiket ő ír, vagy mi van – így derült ki, hogy nem kapott meg feladatokat (mert hiába töltöm fel, rá kell nyomni a „beküldés”-re, amit néha nem tettem meg), és hogy a feladat felületére írt visszajelzést – csak arról én nem tudtam, mert a rendszer erről nem küld értesítést, én meg nem nézegettem (vissza – hiszen ezek a már megoldott feladatok).
Nem tudom, olyan fura az egész, nincsen semmi személyes kapcsolat se a gyerekek, se az osztálytanító és a gyerek között, pontosabban heti kétszer a feladatok mindig egy személyes levéllel kezdődnek, amit az osztálynak ír, de ennyi. Szeretném ezt visszajelezni, de nem tudtam még jól megfogalmazni: azt érzem, hogy teljesen elidegenednek egymástól. Számítógépet szigorúan nem, úgyhogy egy zoom-os találkozó pl. szóba se jöhet – pedig a drámacsoportnak (ugyanilyen korú gyerekek, ugyanígy a személyességre épül a kapcsolat) jól működik. De az osztálytanító is csak odáig jutott el, hogy felhívhatják a gyerekek, ha úgy érzik – én meg úgy érzem, hogy neki kellene rendszeres időt adni a gyerekeknek, amikor beszél velük legalább telefonon. Tudom, hogy ez az egész egy hülye helyzet, amiben az osztálytanító is szenved, akinek a gyerekekkel töltött idő adja az inspirációt, most meg magányosan kell mindenféle kreatív és szívmelengető dolgokat kitalálnia és átadnia (ráadásul egy online felületen), miközben el van zárva a gyerekektől, tudom, hogy én magam is azt képviseltem, amikor a távoktatás első heteiben erről leveleztem vele, hogy ő most az oktatás irányítója tud lenni, de én vagyok itt a gyerekkel, aki tanítom, motiválni tudom és azonnali visszajelzést tudok adni – de úgy érzem, átestünk a ló túloldalára. (Bár igazából az egyiken se tudtunk lenni, legfeljebb a szándékban és törekvésekben.)
Utólagos hozzáirat
A Kicsivel épp másnap délben beszéltük, hogy hiányzik neki az osztálytanító, hiányzik az osztály. Felhívtam az osztálytanítót, megkérdeztem, alkalmas-e most, mert a Kicsi szeretne vele beszélni – hosszan beszélgettek. Mindkettőjük örömére.
A két nap alatt több levelet is váltottam az osztálytanítóval, idővel megértettem, mi miért hiányzik, és talán én is meg tudtam értetni, nekem mi okoz nehézséget. A párbeszédet folytatjuk, de ami már biztos: hetente beszélnek majd telefonon.
A karanténban mindenki talált magának valamit. A nagylány elkezdett gitározni tanulni. A középső basszusgitározni – és képernyőzni. A kicsi muffint süt. Pár napja sütött legutóbb (csak úgy, improvizálva), akkor kezdeményezte, hogy legyen minden héten egy nap, amikor muffin a vacsora – és így lett nekünk egy muffinszerdánk. Ami nem csak annyit jelent, hogy olyankor muffint eszünk – közös játék is van, hiszen hogy tudnánk anélkül eldönteni, ki kapja a +2 muffint? (12 adagos a forma, 12 muffint pedig nem lehet másképp igazságosan 5 felé osztani.) Ma volt a premier: kvíz, majd társas (és természetesen muffin).
Délután az erkélyt tették rendbe, mert a délelőtti beszerzőkörút (= megrendelések elhozatala) virágföld-, balkonláda- és vetőmagbeszerzéssel is járt. Az erkély még hátravan a lakásfelújításból, de a fiúk megtették, amit lehet: A linóleumra kikerült a régi szőnyeg, felkerült egy kisszekrény a tárolóból, helyükre kerültek a balkonládák, földdel, magokkal. És én mit vettem észre és tettem szóvá? Hogy mindezek előtt nem lett felmosva: a kisszekrény alatt és mellett koszos maradt a linóleum. Veszekedett is velem a kicsi emiatt, én semminek nem tudok örülni, más örömét is elrontom… És igaza van. A koszos erkélyt elviseltem. De így, hogy megcsinálták, zavar, hogy nem csinálták meg tökéletesre. Hogy nem voltak igényesek.
A középsőnek van egy youtube-csatornája. Ambivalens viszonyom volt ezzel mindig is, nem is igen tudtam megmagyarázni, miért. Volt, amikor – az én értékrendem szerinti – értelmes dolgokra használta, volt, amikor csak hülyéskedésre. Hosszú idő után ma elkészült egy új videó (felvétel, vágás, feliratozás és egyéb utómunkák), a muffinszerda előtt töltötte fel, a muffinszerda közben (miközben a társasjáték pontjait számoltuk) ment el megnézni, hányan látták, hányan lájkolták, a muffinszerda után néztük meg mi is. És nagyon kiakadtam rajta, ő meg nagyon kiakadt rajtam, úgy kellett lefognom, hogy ne törölje se a videót, se a csatornát. Látni se akar, hallani se akar, bezárkózott a szobájába (pontosabban a szobájukba – a kicsi ezért ma velünk alszik, előtte filmet néz apával) – én meg leültem megbeszélni magammal, mit is akarok én tulajdonképpen.
Ugyanaz történt, mint az erkélyjelenetnél (és mint már oly sokszor más helyzetben): a kritika volt a reakcióm. Annyiból volt ez még rosszabb, hogy fel is húztam magam. Az igénytelenségen húztam fel magam. Nagyon – mert nagy volt a tét is. Az első lennék, aki népszerűsíti épp ezt a videót, annyira jól mutatja meg a „karanténban a kamasz” korjelenséget – de a feliratokban helyesírási hibák vannak, a szövegben káromkodás, az asztalon a koszos zsebkendő… Ráadásul nem került volna sokkal több munkába mindezeket kiküszöbölni – ez az, ami még inkább bosszantott. És „nyilván” nem az volt a reakcióm, hogy fantasztikus a videó (és majd valamikor később, indirekt módon a kritika), mert indulatos voltam, és még végig sem néztem, már mondtam a magamét.
Persze, féltem őt a nyilvánosságtól, mert nem látja, hogy az mit jelent: felkínálod magadat mindenkinek, védtelenné és céltáblává válsz. Mert hogy nézel ki, mert még írni se tudsz. És még azt sem mondhatom, hogy nem tapasztalta meg. Iszonyatosan fontosak neki a visszajelzések – és az első kritika után törli a hozzászólását, törli a videóját (hiába voltak lájkok és dicséretek is), és ez napokig foglalkoztatja. Igen, meg kéne tanulnia mindezt a helyén kezelni, meg kéne tanulni nem feladni, de…
az igazi probléma az, hogy szörnyű lehet mellettem élnie egy kamasznak (is). Akármennyire magas szinten művelem a pszichológiát, a kommunikációt, akármilyen magas az érzelmi intelligenciám – nyomasztóan én vagyok a meghatározó.
Utólagos hozzáirat:
Írtam // helyére kerültek bennem a dolgok // békesség nem, de nyugalom volt bennem. Késő este volt, a család már lefeküdt, a középső elborult arccal ült fülhallgatóval az ágyán – azt tudtam csak elérni, hogy bólintson, ha hallotta a bocsánatkérésemet. Bólintott, többet nem zavartam. Naivan azt reméltem, reggelre minden rendben lesz. De reggel ugyanolyan borult volt az arca, és messziről elkerült, ha mégis belém botlott, gyorsan visszavonult a szobájába. Szenvedtem én is, de megértettem. Megsemmisítő volt a tegnapi viselkedésem. És ezt nem írhatta felül az sem, hogy ma már el tudtam mondani az „én lennék az első, aki megosztanám” narratívát is. Kirekesztett az életéből.
Órákkal később odajött hozzám, leült, és még mindig borús arccal bocsánatot kért. Néztem, hallgattunk. Kérdeztem. Válaszolt: „Sajnáltalak, de haragudtam.” Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam minden gondolatomat, és legfőképp azt a döntésemet, hogy a videózás az ő élete. Leiratkozom a csatornájáról, és nem szólok bele többet, a videóiban mit és hogy csinál. Ha ellenőriztetné szeretné a helyesírást, küldje el a szöveget, ha szakmai konzultációt szeretne, ha a terjesztésben kér segítséget, keressen.
Nehéz szavakba önteni, milyen kötelékben voltunk mi ott együtt, az asztal két oldalán. Nem tudok nem az anyja lenni. Akkor sem, ha kiabálok, akkor sem, ha sírok. Akkor sem, ha jelen vagyok, akkor sem, ha nem. Akkor sem, ha a hatalmamat, akkor sem, ha a sebezhetőségemet látja. Szenvedélyes önmagam voltam ezúttal is, csak egész máshogy. Magamról beszéltem, a szándékaimról és kudarcaimról, az érzéseimről, az együttérzésemről. Hogy milyen régóta törekszem arra, hogy dicsérni tudjak, hogy a jót megerősítve tudjak kritikát mondani – és mégis mindig csak a nem-elfogadást sikerül közvetítenem. Nehéz mellettem gyereknek lenni – mondom. Nem mindig – mondja.
A múlt vasárnap reggeli fájdalom csillapodott annyira, hogy aznap már tudtam dolgozni – többek között terápiás céllal. Fájt. Napokig. Beúszott a gondolataimba, belebújt a testembe. Úgy tűnt, hogy a gyerekek között is megszűnt a kapcsolat, még virtuálisan sem érték el egymást, aztán ez utóbbi megoldódott, s számomra is bizonyosságot nyert, amit az eszemmel persze tudtam: minden rendben van. Aztán eljött a hétvége, amikor mi ugyan nem találkoztunk, de a gyerekek vele igen. Kedves volt. És én ettől a helyzettől elég furán éreztem magam – és érzem magam azóta is. A gyerekek újra lehetnek együtt (a lakásban már nem, de kint igen), az ő gyerekei találkoznak velem, az én gyerekeim találkoznak vele, csak kettőnk között nincs kapcsolat, semmilyen szinten. Én megírtam még akkor, hogy szándékainak megfelelően nem fogom keresni, de én kereshető vagyok. Nem keres. És én sem keresem, pedig lehet, folytatódna minden úgy, mint ha mi sem történt volna – csak én nem akarok úgy tenni, mint ha mi sem történt volna. És nem is biztos, hogy így lenne. Hát… Ez sem egy jó állapot.
Tényleg egy hét kellett, hogy nagyjából beálljon a rendszer, a – helyzettől nem független – lelki nehézségek is elviselhetővé csillapodtak, így vasárnapra már munkaképes voltam. Azt azonban nem mondhatom, hogy tudok dolgozni.
A negyedikes tanítónénije azt mondta, belejönnek majd az önálló tanulásba. Belejött az én negyedikesem is. De ettől még nekem róla szól a délelőttöm, most én vagyok a tanítónénije, valamint tanulásának mentora és titkárnője. Én kapom a feladatokat, a férjem nyomtatja ki (nem egy irodai nyomtató a miénk, oldalanként lehet csak elküldeni a nyomtatást, és még úgy is sokszor elakadást jelez és többször nyomtatja ki ugyanazt az oldalt – de még ha nehézkesen is, legalább megoldott a nyomtatás), aztán én a feladatokat – a füzetet továbbfejlesztve – egy kapcsos mappába a helyére teszem: főtárgy, német, angol, gimnasztika, kézimunka… (Nem szeretnék igazságtalannak tűnni: nem minden nap jönnek feladatok, heti kétszer küldi az osztálytanító, és heti egyszer a szaktanárok – egymástól függetlenül.) Ha a feltételeket megteremtettük és mindent előkészítettünk, indulhat az önálló tanulás – ami odáig tart, hogy „miután magadban elolvastad, olvasd fel valakinek (majd hallgasd meg az ő felolvasásában)”. Tehát addig tudok dolgozni, amíg a negyedikes a napindítás után az aznapi írástól eljut az önálló olvasás végéig. De így is csak akkor, ha nem kell segítség már az írás elkezdéséhez is – és ha az írással végzett, jó eséllyel meg is mutatja, hogy olvassam el, szóval ezt sem nevezném tiszta munkaidőnek. És akkor itt jönnek az olvasmányhoz tartozó feladatok – ezek egy része is „kérdezd meg”, „mutasd meg”, „meséld el” – nyilván. Kész van a főtárggyal. Én még beragasztom a füzetbe a kivágott szöveget (legyen meg minden egy helyen), és a mappában kipipáljuk együtt, ami kész van. Szünet. Majd jön a többi. Matek gyakorló – én ellenőrzöm. Valamelyik nyelv. Amit a nyelvtanulásból egyedül tud csinálni, az a szöveg másolása – és a rajzolás. Az összes többi gyakorlást közösen csináljuk – én nem tudom egyébként, mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek az anyukája nem beszél angolul és németül, mert ez a fajta nyelvtanulás önállóan nem működik. (Itt még nincs tankönyv meg munkafüzet, hanganyag: itt órai játék van meg mondókák, mesék, rövid párbeszédek – másolni tudnak idegen nyelvű szöveget, és amit egyébként fejből tudnak, azt tudják elolvasni.) Kézimunka – rízslabda. Egyedül csinálja – ha megkapta a hozzávalókat. Gimnasztika – gyakorlatok egy lufival. (Lufi sincs az iskolai csomagjában, ezzel is nekem van dolgom.) A gyakorlatokat először egyedül – majd párban, esetleg csoportban kell végeznie. Ki az, aki erre ráér? Nyilván nem a szintén tanuló testvérek, vagy a tanító apuka. Szóval a délelőtt eltelt azzal, hogy rövid időket tudtam én is dolgozni valamit. Mert hét végén elküldjük a befotózott füzeteket (ki készíti, tölti le, teszi egy dokumentumba a fotókat, ír a tanárnak írásos visszajelzést is és küldi el mindezt?), amire érkezik egy kézzel írt, személyes visszajelzés a gyereknek a tanítótól (amit kinyomtatunk, mert ne a képernyőn olvasson a gyerek), de addig én vagyok itt, aki azonnali visszajelzést ad, aki motivál, aki keretet tart, akit kérdezni lehet, aki az osztályt és az osztálytanítót pótolja. Szerencsés vagyok, mert tudok vele tanulni. (Szegény Vekerdi tanárúr biztosan forog a sírjában: mindig azt hangoztatta, hogy a szülőnek nem szabad a gyerekkel tanulnia.) Szerencsés vagyok, mert az itthon dolgozás és a kézműves foglalkozások miatt minden kellék megvan a lakásban. Szerencsés vagyok, mert csak egyetlen kisiskolásom van, és nincs még kisebb gyerek, aki szintén időt igényelne. De ez még csak a délelőtt volt, és ha csak a tanuláshoz kapcsolódó feladataimról beszélünk, akkor is hozzá kell tennem: van még két iskolás gyerekem.
Egyik barátnőm tegnapi félmondatából jött a felismerés: azért is lehet most nehéz nekem, mert én a környezetem problémáit (vagy hogy kell ezt jól mondani: negatív energiáit?) is magamra veszem. Az pedig most nyilván van bőven, szó sem kell messzire mennem érte. Egy panel társasházban. Egy egyedülálló apa kiabál a lányaival, így a karantén alatt napközben is, és depressziós barátnőm van most a mélypontján. Utóbbi különösen megvisel. Hiába tudom az eszemmel, hogy ez most az állapota miatt van, gyomorba vág, annyira fáj olvasni nekem írt, szinte gyűlölködő leveleit, először délután, aztán este. Délután is, este is kiborulok, bőgök, megnyugszom – és mégis ezzel kelek. Egyedül van ő is két gyerekkel. A karantén idején. És most még velem is megszakított minden kapcsolatot, aki fizikailag is a közelében vagyok. Hogyan tudok kijönni ebből a fájdalomból – hiszen így nem tudok a saját életemben jelen lenni, a családom számára jelen lenni, pedig a legjobban ezt szeretném? Hogyan tudom kitörölni magamból azokat a képeket, amelyeken (egy feltételezett jövőben) egy öngyilkossági kísérlet után látom, hogyan tudok bizonyosságot szerezni arról, hogy minden rendben lesz vele és elengedni az érte érzett felelősséget, az aggódást? Mégis, mi a technika, amivel ki tudom zárni magamból azokat a dolgokat, amikre nincs ráhatásom és/ vagy nem az én problémám – miközben megtartom emberi érzékenységemet? Alapvető útmutatás magam számára, hogy a szeretet vezérelje minden (tudatos) tettem. Alapvető útmutatás magam számára, hogy vigyázzak magamra. Lehet az egyik fontosabb, mint a másik? Ha fáraszt szeretetből kommunikálnom, figyelmen kívül tudom hagyni ezt úgy, hogy ne jöjjön rögtön a lelkiismeret-furdalás? Hát akkor hogy vigyázzak magamra?
Szombat van, fél kettő, ebédidő. Az ebédet a középső készíti, a férjem kitakarította a lakást, én ma fel vagyok mentve a család és a háztartás alól. Én kértem, pontosabban adtam ultimátumba, mert az itthon tanulás miatt semmit nem tudtam dolgozni a héten. És eláruljam, mennyit dolgoztam a délelőtt folyamán? Egészen pontosan 0,00 percet.
4 órakor felébredtem, és mivel nem voltam már álmos, leültem egy bögre vizet megiszogatni, aztán felöltöztem, és lesétáltam napfelkeltében taijizni a Dunapartra. Legalább egy órát sétáltam és taijiztam – már teljesen kivilágosodott, de a Nap nem kelt fel. Azóta sem.
Hazajöttem, teáztam, kiolvastam a gyerek meseregényét, reggeliztem, elvonultam az irodába, ami most csak az enyém. A gépen olvasgattam, filmet néztem, és mindig csak halogattam, mikor kezdek neki. Hát most már nem fogok. A kicsi őrjöng.
…
Megebédeltünk – nélküle. Születésnapi ünnepi ebéd lett volna (a középső 14 éves lett tegnap – szerencsére este volt azért tortás ünneplés). És közben felváltva fogtuk le a kicsit, mert amint kicsúszott a karja a kezünkből, kezdte magát fojtogatni. Amikor kétségbeesésünkben már agresszívvá váltunk vele, cseréltünk. Fogtam, öleltem, potyogtak a könnyeim és sírok azóta is, pedig amíg telefonos segítséget kértem, a nagylány el tudta vinni magával, és még az evésre is rá tudta beszélni.
Nem az önfojtogatással kezdődött, hanem az őrjöngéssel. Ahogy az irodából – az ajtón keresztül, meg néha kilépve – érzékeltem, egész délelőtt filmet nézett az apjával, telefonon, majd a tévéképernyőn. Régi, jó gyerekfilmeket, meg valami természetfilmet a tévén, de képernyő előtt ült akkor is. És közben folyamatosan apja telefonjáért kuncsorgott (aki ezért egy idő után behozta hozzám a telefont). Ha jól érzékeltem, ott tört ki az őrjöngés, hogy az apja is megelégelte a képernyő előtt levést. Ehhez jöttem én azzal, hogy Minecraftozhat este, de most már elég volt a képernyőzésből, estig foglalja el magát valamivel – és nem tudta, mivel. De a fő vonulat az volt, hogy mindenki más kockul, csak ő nem kockulhat, és mindig ő a hibás. Meg hogy ő hülye, meg sunyi. (A sunyiság a titokban megszerzett telefonokra, tilosban tévézésre, számítógépezésre vonatkozik.) És idővel átment abba, hogy ő meg akar halni, mindenkinek jobb lesz úgy. Adjunk neki egy konyhakést, amit a szívébe szúrhat.
Voltak már a kicsinek ilyen „próbálkozásai”, mentünk is volna a pszichodráma mellett egyéni terápiára is – a járvány miatt ez is elmaradt. De amúgy is úgy tűnt, nincs már akut probléma, december–januárban volt ilyen először és utoljára – azóta nem fordult elő, hogy szidta és bántotta magát: verte a fejét a falba, vagy valamivel verte a fejét, szorította el gumival a kezét. Nem mindig láttuk, volt, hogy (pl. a gumival kézelszorítást) később tudtuk meg. Ijesztő volt látni is, utólag megtudni is. Igen, benne volt az a félelem, ami most megint előjött: képes lenne megölni magát, ha magára hagyjuk?
A téli és a mostani jeleneteken kívül még egy óvodáskorira emlékszem, amikor felment a szomszédba, megígérve, hogy nem tévézik, illetve nem azért megy, aztán amikor lelepleződött, akkor elrohant. És úgy, ahogy volt, zokniban, le a lépcsőn, és mint hamarosan kiderült, ki a kapun, rohant át a lakótelepen ész nélkül, testvére a lakótelep végi 2*3 sávos útnál érte utol és hozta haza.
Nagyon nehéz neki a legkisebbnek lenni. A nővérének, de még a bátyjának se volt kísértés ilyen idős korában az okostelefon, a számítógép. És egyikük sem volt függő, mint ő. Ez is félelmetes benne. Nem tud ellenállni a képernyőnek, hozzáragad, és az nem ereszti. Pedig egyébként órákat el tud játszani legóval, autókkal, vagy bármi mással, hosszú történeteket játszik. Erre most itt van ez a digitális tanulás: mindenki ül a képernyő előtt, csak neki nem szabad.
Összetett probléma ez (és nem könnyíti meg a helyzetet, hogy segítség a karantén miatt csak korlátozottan igénybe vehető):
Vannak ezek a vészhelyzetek, amikor a gyerek őrjöngeni kezd, és/ vagy őrjöngés nélkül elkezdi bántani magát. Ahogy mondtam, ez nem egy állandó állapot. Hogy elégedetlen magával, hogy alacsony az önértékelése, és hogy ez azzal jár, hogy lelkileg is gyötri, szóban is bántja önmagát (hülye vagyok, egy paraszt vagyok stb.), az jellemző. A fizikai önbántás egyáltalán nem jellemző rá – de többször előfordult a téli szünet környékén, és ma. Azon kívül, hogy ez egy tünet és a kiváltó okával foglalkozni kell, magát a helyzetet is kezelni kell – a lehető legjobban, ott és akkor.
A kiváltó okok között van a képernyőfüggősége – amiben a függőség maga egy kezelendő állapot. Erről írok majd bővebben, mert fontos megérteni, hogy mit jelent, miért gond, és miért próbálom távol tartani a képernyőtől.
A kiváltó okokhoz sorolnám a maximalizmusomat is, amit nem akarok a gyerekek felé közvetíteni, és mégis megteszem. Ez azért fontos, mert elég szoros összefüggésben áll az alacsony önértékeléssel, a megfelelni akarással – és a frusztrációval, ha ez nem sikerül. Amikor azt írom, hogy összetett a probléma, akkor abban az is benne van, hogy nekem sem könnyű azzal együtt élnem, hogy a probléma egyik forrása én magam vagyok. Akkor sem, hogyha ennek tudatában vagyok, és tudatosan dolgozom magamon.
Szintén hozzám kötődő összetevő az időhúzásom a munkakezdésre, ami van, hogy percekben, van, hogy órákban – és van, hogy egy egész napban mérhető. Ezt az időszakos munkaképtelenséget van, amikor el tudom fogadni mint adottságom, és van, amikor nem tartom normálisnak. Ezt az időhúzást jórészt kockulással töltöm – miközben a gyerekektől elvárom az ezirányú önfegyelmet.
És végül, de nem utolsó sorban, vannak a „környezeti tényezők”. Hogy mindannyian (többiek) többet töltünk képernyő előtt, mint az egészséges lenne.
És van az egész családi mező, amiben mindez, meg jóval több is benne van, és aminek a kicsi is érzékeny része,
és a családon kívüli világot is érzékenyen reagálja le.
Hálás vagyok érte, hogy a problémahalmaz legalább egy részével a karantén alatt is van kikhez segítségért fordulni, és hogy tőlük nem elítélést, nem az önvádam felerősítését, hanem megerősítést és valódi segítséget kapok.
Vasárnap este még csak azt lehetett tudni, hogy nincsenek nagyrendezvények, nincs iskola, és a gyerekek egyes különóráit is lemondták – az én kórusom is online próbákra állt át. Írtam minden további érintettnek, hogy családilag önkéntes karanténba vonulunk, senki nem megy semmilyen különórára sem. És írtam a kollégáknak is, hogy mindenképp beszéljünk a projekt lezárásának stratégiájáról – csak adjanak pár nap türelmet, amíg ezt az új helyzetet kezelem. Gyerektelen kolléganőm lelkesen válaszolt: igen, egy napot még ő is arra szán, hogy felkészüljön, aztán ez az elmélyült munka, írás időszaka lesz.
A facebookon a fordítói csoportban láttam egy előtte – utána rajzot arról, hogy a fordítóknak semmit nem változott az élete a karantén miatt. Egy fordító anyuka módosította a rajzot, mások írásos kiegészítéseket küldtek. És ezt mindenki elmondhatja magáról, aki szülőként eddig is otthon dolgozott: jóval kevesebb munkaideje és nyugalma van, mint eddig. Főként az első héten, amikor még az iskola is kapkod, hiszen egyik napról a másikra kell átállniuk az online tanításra, össze-vissza jönnek az e-mailek, a szülő menedzsel. (A harmadik nap már füzetet nyitok, hogy követni tudjam, kinek mi a dolga.) Egyébként is még ott tartunk, hogy ki kell alakítani a rendszert: elmegy az idő a tanulósarok kialakításával, az asztali gép és a nyomtató beüzemelésével, a megfelelő megoldások megtalálásával (éljen a facebook közösség), a rendszerek, applikációk letöltésével. Füzetek, nyomtatópapír vásárlása, az iskolai holmik és a hangszer elhozása az iskolából, zeneiskolából… Új napirend, új családi rend…
Nyilván könnyebb lesz jövő héttől, amikor az iskolai számítógépes rendszer is feláll, meg a családi rendszer is, de attól még a tanulás mentorálásából elég sok rám marad – több, mint korábban a házi feladatok mentorálása. A gimis nagylány már megoldja, de a nyelvekben biztosan kér segítséget, a kamasz középsővel amúgy is küzdelem, hogy tanuljon (bár számára az online tanulás jelent azért motivációt – de bizonyos tárgyakat így is szeretne negligálni), a kicsi tanulását pedig egyértelműen nekem kell több-mint-mentorálnom nem csak az első héten, hanem az online tanítás teljes időszakában.
Ott van aztán az élelmezés. Öt embert naponta etetni reggeli – ebéd – vacsora és persze a „nassok” (tízórai, uzsonna)… Nyilván a háztartás is több munkát ad, ha öten folyamatosan itthon vagyunk (és még enni is ennyit és ennyiszer eszünk), ha „magasabb fokozatú” higiéniát szeretnénk tartani.
A lelki támogatásról pedig tilos elfeledkezni. Persze, hogy nem csak ilyenkor figyelek oda rá, de ilyenkor különösen. Amikor úgy érzem, a mélyponton van, bemegyek a nagylányhoz is, hogy a hátát simogassam, hogy hozzám bújhasson, átöleljen. Miután a kicsi elaludt, a középső mellé is leülök az ágyra, hogy megsutyorogjuk a dolgokat. És apáról se feledkezzünk meg (aki ráadásul hipochonder), rá is figyelni kell. Nyilván nekem is több időt kell fordítanom magamra, hogy erőt adhassak – ez leginkább azt jelenti, hogy minden nap eleget kell aludnom.
Ez mind-mind a munkától elvett idő és gondolat. És a harmadik nap azért már meglehetősen frusztrál és kétségbe ejt, hogy a nagy „home office”-ban szinte semmit nem dolgoztam.
Az első napot rendben levezényeltem, volt felkelés, átöltözés, közös reggeli, a számítógépes sarok kialakítása, tanulás, ebédkészítés (a szakács ambíciójú középső készítette – a kicsi meg videózta: készül a „hogyan töltsük a karantént” sorozat a youtube-ra), közös ebéd, ebéd utáni levegőn levés és mozgás… Dolgozni lényegében nem volt időm: pakoltam, menedzseltem és lélekápoltam. A nagylányhoz még mindig nem lehet szólni, a kicsi pedig este újból átment kisbabába – ez most annyival volt fájdalmasabb, hogy közben azt ismételgette: „Ne bánts!” – és ha közeledtem felé, akkor karjait maga elé tette, és összehúzta magát. (Igen, ez a bántalmazott gyerekek reakciója. Nem, nem szoktam bántani. Igen, tudtam, hogy nem is azért csinálja, de ettől még nem volt könnyebb.) Miután sikerült eljuttatni a fürdésig, majd egy újabb menettel a pizsamában ágyban levésig (az összebújás és mese ismét segített), idővel le tudtam ülni a gép elé, hogy intézzek egy online rendelést – élelmiszervásárlásra. Több órán keresztül tartott, mire megtaláltam azt a boltot, ahova még egyáltalán, ha nem is házhoz szállításra, de legalább személyes átvételre lehetett rendelést leadni – április 4-ére. (Addigra már mindenhol regisztráltam, egy rendelést feleslegesen állítottam össze, és a másik összeállítása is sok időbe telt.) Éjfélre kerültem ágyba, félelemmel feküdtem és félelemmel ébredtem. Naplót írni már nem, de taijizni még volt időm reggel, mielőtt felkelt a család – nehezen ment a befelé figyelés, folyton bekúsztak a szorongató gondolatok arról, hogy éheztetem a családomat. Egy hete még megnyugodtam abban, hogy „készletre” is vásároltam és egyébként is, ha lepény és zsír van, akkor minden van – de ma már nem ezt gondoltam. Az járt például a fejemben, hogy ha a férjem nem eszik meleg ebédet, akkor már kora délután nyűgös lesz. (A munkahelyi hétköznapokra ez nem vonatkozik – végigdolgozza a napot evés nélkül…)
Reggelre egyértelművé vált, hogy ki kell menni az iskolába elhozni a gyerekek ottmaradt dolgait – úgyhogy ezt a napot egy utolsó ügyintézős–beszerzős alkalomnak szántam, kocsival utazva, szájmaszkban és szemüvegben, rendszeresen kézfertőtlenítőzve, távolságot tartva. Nem tudom, a szemüveges orvosok hogy csinálják: nekem párásodott a szemüvegem, akárhogyan állítgattam az orromon a maszkot. Ráadásul a meleg levegőtől, amit a maszk alatt belélegeztem, szabályosan rosszul lettem, mire az iskolai körrel végeztem. (Három osztályterem, listára írt összeszednivalók, a közösbe is besegítve, ld. kistörülközők, szobanövény befogadása.) Úgyhogy a kocsiban lecsúsztattam a maszkot.
Odafele még végigénekeltem az utat, hogy ne sírjam el magam. Igazán akkor nyugodtam meg, amikor túl voltam a bevásárláson. Persze a következő érzés a lelkiismeret-furdalás volt: szükséghelyzetben máshogy kellene fogyasztani. De sem a családomat nem akarom kitenni még egy változásnak, se én nem érzek magamban erőt (és időt) arra, hogy most még ezt is kitaláljam és menedzseljem.
A kicsi szorong, a középső szorong, apa szorong, anya a mélyponton – szerencsére reggelre a nagylány visszatér közénk: én is kérek és kapok tőle ölelést, és a kicsi pesztrálását is átveszi, amikor elmegyek.
