Kategória: Anya állást keres

Péntek délután volt, a projekt utolsó nemzetközi találkozójáról vonatoztunk hazafele. Hosszú volt az út, sokat beszélgettem közben W-vel, az osztrák partnerrel (20 éve dolgozunk együtt nemzetközi projektekben, baráti a viszonyunk). A Keletiben még elkísértem bort venni, majd elbúcsúztunk, s a trolin immár magányosan zötykölődve elővettem a telefonomat, hogy a 3 napja nem nézett magán e-mailjeimet végigfussam. És mit olvasok az egyik levelezőlistán? Egyéves, támogatott képzés indul Bécsben a jövő héten, nemzetközi csoporttal, társadalmi felelősségvállalás témában. Egyértelmű volt, hogy ez itt és most nekem szól. Még a hétvégén írtam W.-nek, aki otthon van az osztrák felnőttképzésben: mit tud a képzőről, mit tud a képzésről, mit gondol arról, hogy ez engem segít az álláskeresésben, tudok-e én itt újat tanulni. Hétfőn hívtam a képzés ajánlóját (korábbi kurzus résztvevője), és W. is hívott: A képző és a képzés is profi, és biztosan tudok újat tanulni. Úgyhogy felhívtam a képzőt: itt vagyok, jönnék. Nagyon örültek nekem, mert magyar résztvevő még nem volt, de pár levélváltással később az is kiderült, hogy nincs már hely – pontosabban nincs már ösztöndíjas hely, de majd jövőre, a következő kurzusra. Jövőre… Nekem ez itt és most lenne aktuális – de hát akkor így jártam. Másnap azonban várt egy e-mail: mégiscsak van ösztöndíj, még ha nem is teljes: a képzés (és benne az ebéd) ingyen van, de a szállást nem tudják biztosítani (az utazást meg eleve nekem kellett volna) – jelentkezzem, ha így is érdekel. Telefon a barátnő-kolléganőnek, szakmai ügyekben coach-omnak, asszony-segítőmnek: segítsen a döntésben.

Amit a szakmai coach-omtól tanultam:

Én most léptem, újat keresek, ehhez inspiráció kell. A képzés azért szólított meg, mert ez az (mármint inspiráció). Ha nem ebbe vágok bele, akkor belevágok majd másba – de ha már itt a lehetőség, és szakmailag is jó, akkor miért ne. Az anyagiak miatti lelkiismeret-furdalást meg felejtsem el, ez most nekem kell, ez most nekem jár, ez most egy befektetés, ami meg fog térülni. És egyébként is bízzak a kapcsolataimban, hogy lesz nekem ingyen szállás Bécsben, Barcelonában, Brüsszelben.

Úgyhogy veszek egy nagy levegőt és megírom, hogy megyek. A férjemet nem értem el, csak utólag kérem a megértését és támogatását. (Megkapom.) Még délután megtörténik a skype-os felvételi beszélgetés, de igazából az már csak formaság – másnap kezdődik a képzés, jó lenne, ha már ezen az első alkalmon is részt tudnék venni. Hát igen – azért egy héttel későbbi kezdés ideálisabb lenne, mint így, a projekt utolsó hetében, amikor még van egy tárgyalás, egy sajtótájékoztató, és rengeteg megírandó anyag. A sajtótájékoztatóról felmentést kapok, a munkákat igyekszem befejezni, mielőtt elmegyek, úgyhogy a képzés második napjára már betoppanok, egyenesen a pályaudvarról, jelentős alváshiánnyal.

Magam sem tudom, hogy bírtam ki ezt a három intenzív napot, de a 3. nap reggelén, a hétvégi bécsi napsütésben a képzésre sétálva arra gondoltam mosolyogva, hogy február elseje van, ez szabadságom első napja. És hogy ezt az érzést szeretném megőrizni az álláskeresés minden napjára.

Az előzményeket röviden összefoglalva: január 31-én véget ért az a kétéves projekt, amelynek szakmai vezetője voltam, ezzel megszűnt az állásom. A projektnek van folytatása, de én abban már szándékosan nem veszek részt, mert egy éve úgy döntöttem, hogy váltok. Egy olyan állásba, ami szakmailag is valami új, és anyagilag is más minőséget jelent. El is kezdtem az álláskeresést már akkor, de azért sokáig nem jutottam, főállású álláskereső február 1-jével lettem, de inkább csak február közepétől. És hogy főállású, az is túlzás, egyelőre csak félállásban tudok foglalkozni vele, mert a másik fél még a projekt lezárásáé. És persze nem csak ezért érzem azt, hogy nem történt az életemben nagy változás, hanem azért is, mert a háztartás, a családi logisztika és coaching, a többi munkám és önkéntes vállalásom (meg töltekező tevékenységem) mind megmaradt – szóval az álláskeresés mint egy újabb nagy feladat adódott hozzá az életemhez.

Ami az én álláskeresésemben speciális, az egyrészt az, hogy nem tudom pontosan, mit akarok, milyen munkakört, milyen foglalkozást tudok beírni az önéletrajz felső sorába. Csak azt tudom, hogy azzal a tudással, tapasztalattal, szemlélettel, személyiséggel, amim van, szeretnék valami egész mást (de társadalmilag ugyanúgy hasznosat) csinálni, jó pénzért. Másrészt megvan az a biztonságom, hogy a családom tudja finanszírozni ezt az álláskeresős időszakot, ezért ezt a 3 hónapot ténylegesen az álláskeresésre tudom fordítani, nem kell s.o.s. állást találnom. Fontos még megjegyezni, hogy nem véletlenül írok mindig állást – munkám az van állás nélkül is 🙂