Ha azt nézem, hogy 3 és fél hónapja vagyok álláskereső és ezidő alatt csak 2 állás- és egy munkapályázatot adtam be, úgy tűnik, elvesztegettem az időmet (még akkor is, ha 2 hónapja karantén van). Ha azt nézem, hogy az álláspályázatokon kívül mit tettem az állás megtalálása érdekében, akkor már jobb a helyzet. Ha pedig az is szempont, hogy önmagamhoz mennyivel jutottam közelebb, akkor kifejezetten elégedett lehetek.
Elküldtem az önkormányzati pályázatot (később a másik e-mail címemről is, de továbbra se jött visszaigazolás arról, hogy megkapták – ennyit miért nem lehet megtenni?). Kiírtak egy pályázatot (mondhatom, hogy kollégáim) helyi mentori szakértői munkára, ami csupán pár hónapos és csak egy megbízás, de azt érzem, hogy ebben a szerepben ki tudnék teljesedni és sokat tudnék tanulni – ezt is beadtam, és már meg is jött a visszajelzés, hogy esélyesként indulok és interjúra hívtak. És tudtam beszélni „a” szervezetfejlesztővel, hogy közelebb jussak a főállású vállalkozóvá válás támogatás pályázathoz szükséges üzleti terv megírásához. Ezen a beszélgetésen hangzott el a kérdés: Mi az, ami miatt nem merek egyből belevágni? Ezt magamnak így tettem fel: Miért érzem én magam idegennek ebben a világban – és hogy van az, hogy mégis a része szeretnék lenni? Válaszmozaikok következnek.
A válaszból ma délután értettem meg valamit, amikor a pályáztató kolléganőktől kaptam visszajelzéseket arról, hogy nagyon jó pályázati anyagot írtam, hogy jó szakember vagyok. Na, ez az elismerés (és az ebből fakadó önbizalom) nincs meg nekem a szervezetfejlesztő világban. Ami nem lenne baj, ha ez nem bénítana le. Épp a mai sétánkon tartottam kiselőadást a férjemnek a kulturális és értékrendbeli különbségekről (erről egyszer kellene írnom, mert hasznos tudásnak gondolom az életben való eligazodáshoz), hogy az enyém individualisztikus értékrend, ahol nem szokásokhoz és elvárásokhoz igazodok, hanem az a fontos, hogy én jól legyek és kiteljesedhessek. De ezt a nagy individualisztikus magabiztosságot nem mindig tudom megélni, és előjönnek a kisebbségi érzéseim. Meg a védtelenségem érzete.
Láttam korábban a Sóvirágot Fahidi Évával, és megnéztem most A létezés eurofóriája c. dokumentumfilmet. Megfogott benne az az egyértelműség, amit Éva és Emese számára a tánc lényege jelent: meztelen test. Azt érzem, hogy meztelenre kell vetkőznöm nekem is ahhoz, hogy elkezdhessem felépíteni azt az önmagamat, aki teljes természetességgel tud ebben a másik világban is jelen lenni.
Elég egyértelműen a civil terep és a helyi fejlesztő szerep az én világom, úgyhogy arra a kérdésre is keresem az őszinte választ, hogy ha helyi fejlesztőként is megfizetnének, akkor is a forprofit világban és a szervezetfejlesztésben keresném-e a szakmai kihívást? Mert nem tagadom, az első erős lökést a váltásra az állandó családi pénztelenségünk adta, pontosabban ebből lett elegem. És egy rövid ideig azt gondoltam, hogy bárhova elmegyek bármit csinálni, csak pénzt keressek. De elég hamar felzárkózott a szakmai énem: azzal szeretnék pénzt keresni, amiben hiszek, amit fontosnak tartok, amit tudok és jól csinálok. Na, ettől a homályos meghatározástól jutottam el oda, hogy pontosan tudom, mit szeretnék csinálni: nem mást, mint a helyi fejlesztést támogatni, csak más szerepből, más oldalról. És a szervezetfejlesztés számomra nem a cél, hanem az ehhez vezető út része. Azt kellene erősítenem magamban: én itt kapni szeretnék, tanulni – és adni. Adni nem csak azért, mert az adok-kapok egyensúlyban kell legyen, hanem azért is, ami nekem fontos – mert én azt szeretném, ha a cégek azt is észrevennék, hogy ők helyileg hol vannak, milyen helyi nyilvánosságnak, helyi közösségnek a részei. Fontos a szervezetfejlesztés és a benne lévők személyes fejlődésének párhuzama, de jó lenne az ember mellé az állampolgárt, a szervezet köré pedig a helyi közösséget odatenni. Lehet, hogy ha azzal az egyértelműséggel szállnék be a szervezetfejlesztő világba, ahogy az idős platformban is jelen vagyok: én a közösségfejlesztést szeretném képviselni – akkor minden megoldódna.
Van egy szervezetfejlesztő csapat, akik az én értékrendem szerinti szervezetfejlesztők, voltam is egy meetup-jukon, jól esett, fontosat adott. Aki vezette és a társaság egyik alapítója – nem az én stílusom: laza, harsány, önbizalommal teli, gazdag férfi. Amit csinál, nagyon jól csinálja, de a stílusa taszít. Ismerek persze más alapítókat és más hasonló értékrendű trénereket, fejlesztőket is, akik egyáltalán nem ilyen stílusúak. Többekkel szülőtársak voltunk. Óvodaalapító szülőtársak is. Élénken emlékszem egy – talán az indulást megünneplő – házibulira (az alapító családok házaspárjai), amikor annyira erősen éreztem, hogy hazafele ki is mondtam: nem vagyunk közéjük valók. Nekünk nincs szép nagy házunk, külföldi nyaralásokról, síelésekről szóló sztorijaink, én nem tudok így ellazulni, iszogatni, egymást húzni – én ebben a világban nem vagyok otthonos. És hiába az erős kötelék, amit a közös alapértékekből rakott szilárd talajon tiszta és erős szándékkal közösen létrehozott csodás óvoda tündérmesébe illő története bizonyít – mégis kívülállónak érzem magam. És mégis: ebbe a világba készülök beszállni. (Többek között azért, hogy mi is megengedhessünk magunknak külföldi nyaralást.)
Van egy másik lehetőség is, egy állásajánlat, amit többen is átküldtek: egy közösségi szemléletű önkormányzat keres közösségi szakembert. Ismerem a főnököt: karakán harcos – ez megint nem én vagyok. Én is tartom magam az elveimhez, az alapértékeimhez, de csendesen harcolok. Ez egyébként pont jó párosítás is lehetne – csak kérdés, hogy én jól tudom-e érezni magam egy tőlem ennyire különböző stílusú munkatárssal. (Azon kívül a közösségépítés és bevonás izgalmas és szép terület, de utánaolvasva az önkormányzati újságban és más forrásokban: hatalmas pártpolitikai csatározások dúlnak, ami enyhén szólva nem a „mellette” érveket erősíti.)
Nézegettem állásajánlatokat is, felnőttképzési területen vannak: ott azt kell végiggondolni, hogy elég nagy és forprofit-e a cég ahhoz, hogy jó tanulóterep legyen – illetve lehet-e kapcsolatokat építeni.
Nem döntöttem – pontosabban azt döntöttem, hogy mindhárom utat megpróbálom, a szervezetfejlesztéssel önálló vállalkozást, az önkormányzati állást és a forprofit cégek állásait. És folytatom az önfejlesztést, hogy a munkahelyemmel szemben ne legyen elvárásom, hogy lelki társakkal dolgozzak…
A vállalkozóvá válást elősegítő támogatás lényegének megértése utáni első gondolatom az volt, hogy akkor új stratégia és prioritási sorrend kell. És pár nap alatt meg is barátkoztam a gondolattal.
A stratégia 2.0 ugye az volt, hogy van egy álomállás tervem, amihez még tudást, tapasztalatot, gyakorlatot kell gyűjtenem bizonyos területeken (forprofit szektor, támogatásosztás, szervezetfejlesztés), ezért olyan állást keresek 1-2 évre, amelyben ezt meg tudom tenni, és ezért közelebb visznek az álomálláshoz, amelyre így 1-2 év múlva már sikeresen pályázhatok. És mivel májusban minden bevételem megszűnik, keresek közben alkalmi munkákat, amelyekkel pénzt tudok keresni.
A stratégia 3.0 pedig az lehet, hogy komolyan veszem a főállású vállalkozást, a támogatást pedig arra használom, hogy ne legyen akkora „bevételkényszerem”, és lehetőségem legyen tanulni. És nem virtuális asszisztens, hanem szervezetfejlesztő, tanácsadó területre írok üzleti tervet – vagyis az amúgy is tanulandó szervezetfejlesztést főállású vállalkozás keretében valósítom meg.
Miután keddi konzultációnkon a munkaerő-piaci tanácsadó arról tájékoztatott, hogy újra lehet pályázni a vállalkozóvá válást elősegítő támogatásra, és külön kért, hogy ezt ne automatikus lépésnek tekintsem, hanem gondoljam át, nem halogathattam tovább az átgondolást. Amikor a lehetőség felmerült, utánanéztem, elolvastam a tájékoztatót, tanulmányoztam a kérelmet, kialakult egy véleményem (miszerint ezt meg kell pályázni), majd anyukám új számításokat hozott, amivel felborított mindent, feltett új kérdéseket, amelyeket a könyvelő megválaszolt – majd kiderült, hogy a pályázatokat felfüggesztették (a forrást befagyasztották), így a téma lekerült a napirendről. Most pedig visszakerült, úgyhogy megtárgyalom magammal.
A vállalkozóvá válást elősegítő támogatás álláskeresőknek nyújtható. Az álláskereső státusz – mint tudjuk – független az álláskereső támogatástól, az álláskeresők nyilvántartásában szereplést jelenti, amely abban az esetben állhat fenn, ha az embernek nincs munkája (beleértve azt is, hogy nem főállású vállalkozó), legfeljebb egyszerűsített foglalkoztatással foglalkoztathatják (és gondolom a szerzői jogdíjas tevékenységek sem kizáró okok). 6 havi munkabérrel támogatják a főállású vállalkozóvá válást, vagyis amint megvan a vállalkozás, elindul a támogatás. (A tanácsadótól tudom, hogy a vállalkozást csak a szerződéskötés után szabad létrehozni – különben nem minősül kezdő vállalkozónak a pályázó.) A pályázathoz mindössze egy kérelmet kell benyújtani, amelyen különböző dolgokról nyilatkozik a pályázó, és egy nem túl bonyolult üzleti tervet kell csatolni. A támogatás bértámogatás, a minimálbér alapján. Ennyire emlékeztem – most megnéztem újból.
A jogszabály, amire a tájékoztató hivatkozik, a legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról szóló kormányrendelet. Kellemetlen, de a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat honlapján (ez az álláskeresők számára „a” hivatalos honlap: nfsz.munka.hu) lévő tájékoztató az előző évi rendeletre hivatkozik – 2020-ban nőtt a minimálbér. Az aktuálisan érvényes rendeletben az szerepel, hogy „a legalább középfokú iskolai végzettséget (…) igénylő munkakörben foglalkoztatott munkavállaló részére alapbérként megállapított garantált bérminimum a teljes munkaidő teljesítése esetén 2020. január 1-jétől havibér alkalmazása esetén 210 600 forint”. A bérkalkulátorral megnézve, hogy ez nettóban mennyi bért jelent (családi adókedvezmény igénybevétele nélkül): 140.049 Ft jön ki. Ennyit kapnék, ha valahol minimálbérért foglalkoztatnának. Mivel azonban magamat foglalkoztatom, ebből le kell vonnom a munkáltató által a munkabérből levonandón kívül fizetendő járulékokat, ami 19%, vagyis 40.014 Ft. De ez így még mindig 100.035 Ft, szóval nem értem, mire vonatkoztak anyukám számításai.
A tájékoztatóban az szerepel: a „kötelező legkisebb munkabér összegéig terjedő, vissza nem térítendő támogatás” – kérdés, hogy ez jelentheti-e azt, hogy kevesebbet adnak, de nekem akkor is ki kell fizetnem magamnak a diplomás minimálbért. De ha KATÁ-s vállalkozó vagyok és odaadják ezt a 210.600 Ft-ot, akkor nem is 100, hanem 160.000 Ft marad, és még ha ehhez a könyvelői díjat is hozzászámolom, akkor sem értem, hogy ha ez így van, miért nem rögtön ezt igényeltem meg az álláskeresési támogatás helyett. Szóval itt valami gyanúsan nem stimmel.
Igazából ez a támogatás úgy tűnik, csak annyiról szól, hogy ha beadsz egy üzleti tervet és azt jóváhagyják, akkor 6 hónapig fizetést adnak neked. Nem kell semmiről beszámolnod, nem kell tudnod semmit felmutatnod. Kiváltod az egyéni vállalkozást (ennek emlékeim szerint nincs költsége), aztán ugye ideálisan egyéni vállalkozó maradsz már a saját lábadon megállva, ha pedig nem, akkor amikor lejár a 6 hónap, vagy amikor munkát kapsz, megszünteted. (Ezt kérdeztem meg a könyvelőtől: KATÁ-sként simán megszüntetheted az egyéni vállalkozást – mivel minden hónapban befizetted a KATÁ-t, utólag sem keletkezik semmi pluszköltséged.)
Na, a tájékoztatót még egyszer elolvasva megvan az első csapda: „legfeljebb 6 hónap időtartamra”. A tanácsadóval is mindig 6 hónapról beszéltünk, de ezek szerint elvileg az is lehet, hogy csak 1 hónapra adják.
A kérelmet újraolvasva megvan a második csapda is: nem kötelező, hogy a teljes összeget megadják, nekem kell nyilatkoznom, hogy csökkentett összeggel is elfogadom-e a támogatást (és ha nem, akkor automatikusan kizárom magam a támogatásból…) Szóval ad abszurdum az is lehet, hogy csak havi 50.000 Ft-ot ítélnek meg, ami elmegy a KATÁ-ra, és akkor semmi értelme nem volt az egésznek, csak felesleges energiát tettem az üzleti terv megírásába és a pályázatba.
Az is szerepel a kérelemben, hogy „Vállalom, hogy a támogatás elnyerése esetén a támogató által előírt biztosítékot a hatósági szerződés aláírásakor átadom. (Biztosítékként a vállalkozó valamennyi – jogszabály alapján beszedési megbízással terhelhető – fizetési számlájára, számlavezető pénzintézet(ek) által záradékolt, beszedési megbízás benyújtására vonatkozó Felhatalmazó nyilatkozat fogadható el.)” Gőzöm nincs, ez milyen számlákat jelenthet. Gondolom egyéni vállalkozóként vagy van külön számlám, vagy a magánszámlám van, és lehet, mind a kettőt megterhelhetik – akkor még mindig megtehetem, hogy nyitok gyorsan egy másik banknál egy számlát, a családi közös számlánkat meg a férjem nevére iratom. (Ezt azért a bankban meg kell kérdezni, mert a számla az én nevemen van, a férjem csak társkártya-tulajdonos.)
Jó. Akkor most miről kell döntenem? Az a stratégia, hogy állást keresek, és ha találok egy olyan állást, ami hozzásegít a céljaimhoz, akkor elmegyek állásba dolgozni. Addig pedig munkákat keresek, aminek úgyis kell valami háttér. Vagy kilépek az álláskereső státuszból, és fizetek 50.000 Ft KATÁ-t úgy, hogy nincs fix megbízásom – ez nem túl logikus. Vagy megpályázom ezt a támogatást, és ha már a főállású KATA kijön belőle, jól jártam. Ennek a biztosíték dolognak kell még utánajárni – mert egyébként ha korrekt módon rögtön bejelentem, ha állásba kerültem, akkor nincs vesztenivalóm. Azt a pluszmunkát kell beletenni, hogy írni kell egy üzleti tervet, azt meg leglogikusabban egy VA (virtuális asszisztens) vállalkozásra lehet: még az is lehet, hogy megéri valakit ezért megfizetni… Szóval: szerintem meg kell pályázni.
Feladatok:
fb csoportban érdeklődni, van-e valakinek ebben tapasztalata: nyertes/ elutasított pályázatok, ha nyertes, milyen üzleti terv, milyen időre mennyi pénz,
tanácsadónál érdeklődni a kérdésekről,
anyuval tisztázni, miért olyan kevés pénzzel számolt,
a bankban érdeklődni, át tudom-e adni a számlát a férjemnek,
ha ezek megvannak, VA üzleti tervet készíteni,
megnézni a VA csoportban / TEÁOR-ban, milyen tevékenységekre kell kiváltani az egyéni vállalkozóit – van-e ezek között engedélyköteles tevékenység,
utánajárni, mi kell az egyéni vállalkozóvá váláshoz – és a megszüntetéshez, beleértve a bankszámlát is.
Utólagos hozzáirat
Ha ez pusztán egy információátadó blog lenne, akkor most átírnám az egész bejegyzést. De ez egy napló. Fontos látni azt is, hogy alakulnak (át) a dolgok, napról napra.
A tanácsadóval beszélgetve kiderült, hogy alapvetően értettem félre a támogatást: ez nem arra van, hogy kihúzzam valahogy, amíg lesz állásom, ez a támogatás arra való, hogy segítse a főállású vállalkozóvá válást. A legfeljebb 6 hónap az 6 hónap, kevesebbre nem adják (vagy 6 hónapra adják, vagy nem adják meg), és a csökkentett összeg sem jellemző. Havonta beszámolót kell küldeni (ez elég jelképes), és a támogatás lejárta után ugyan nincs „vállalkozásfenntartási kötelezettség”, de a 6 hónap alatt van – visszafizettethetik a támogatást, ha menet közben kilépek. Ez pedig egy új stratégiát jelent. (A banki inkasszó volt még kérdés: csak a vállalkozói számlára teszik rá – ez az a számla, amit a támogatott a szerződésben megnevez.)
A május elseji pihenőnapom reggelén kaptam meg e-mailben a támogatás hatósági szerződésének sablonját, és első olvasásra úgy tűnt (második és többedik olvasás aznap nem volt), ténylegesen az a helyzet, hogy a hivatalnak joga van visszakövetelni a támogatást, ha a támogatott menet közben feladja a főállású vállalkozói létet.
Aztán elolvastam másnap is, úgy tűnik, hogy mégsem – csak a megszüntetés napjától nem jár a támogatás, de azért ebben nincs bizonyosságom. Ráadásul etikátlan sem szeretnék lenni. A másik „felfedezés”, hogy a tájékoztató ugyan a minimálbérről és a garantált bérminimumról szóló jogszabályra hivatkozik, de mindenhol csak a minimálbérről van szó, szóval az egy dolog, hogy nekem van diplomám, de ha a támogatás csak a minimálbért adja, akkor 161.000 Ft-ról beszélünk, amiből 50.000 Ft KATÁ-t kell fizetni.
Még utólagosabb hozzáirat
A tanácsadó megerősítette: nincsen automatizmus. Minden változtatásnál bírálnia kell a hivatalnak a méltányosságot, és az, hogy valaki állást talál és ezért feladja a főállású vállalkozást, miközben arra szerződött, hogy fél évig ezt folytatja, nem feltétlenül méltányolható.
Megkaptam a nevet és e-mail címet, úgyhogy elküldtem előre az önéletrajzot (és a bemutatkozót) – megírva, hogy ezzel szeretnék dolgozni. Nem egészen ez történt, mint utóbb összeraktam, ez egy első, „előkészítő” beszélgetése volt egy tanácsadó folyamatnak, amelyben egy találkozásra 1 óra van előirányozva. A tanácsadó egyébként nem a munkaügyi központ munkatársa, hanem külsős, szociális munkás és coach végzettséggel és hozzám hasonló életúttal: azonos életkor, 3 gyerek, civilből az anyagiak miatt vállalkozóvá válás – szakmailag is közös metszetekkel. Egy héten belül van a következő alkalom, az önéletrajz akkorra lett tervezve – de én kértem házi feladatnak. Úgy a motivációs levélre is fog idő jutni.
Amit a munkaerő-piaci tanácsadáson tanultam:
Az az álláskeresési stratégia, hogy „felkínálom magam” már nem működik, konkrét javaslattal kell előállni, hogy én ennél a cégnél mit szeretnék csinálni. Az is jó, ha azt meg tudom mondani, mi az a projekt pl., ami tetszik a cégnél. Valami konkrét irányt kell tudni mondani.
Amire nem számítottam: konkrét cégekre is kaptam ajánlást. Sőt, ha kérek, beajánlást is tudok kapni – egy business coach-nak sokféle ügyfele van, egy hasonló szakterületen dolgozónak pedig több olyan kollégája, aki szintén „dobbantott” a civil szférából.
Többször felmerült már az önkormányzati állás – ezúttal is. Nem önkormányzati fenntartású intézményben állás: konkrétan önkormányzatnál. Ahol a közösségi megközelítés és/ vagy a civil szervezetek bevonása most előtérbe kerülhet.
Talán az önkormányzati állás, talán más miatt felmerült ugyanakkor, hogy kell-e az a bizonyos köztes szint az álom- és a szükséghelyzet-állás közé. A tanácsadó, akinek szemlélete hozzám hasonló, azt sugallta, hogy nem. Mert ha elhelyezkedem egy „nem álom, de még jó” állásban, onnan kérdés, hogy továbbmegyek-e majd az álomállás felé. Ő az életkort mondta, ami egy idő után visszatart, én inkább a helyzetet mondom – egy szükséghelyzet-állásból egyértelmű a mozdulás, egy elégjó-ból nem. Arra, hogy mi lehet az álomállás, azt a megerősítést adta, hogy ez most annak az időszaka, amikor „magamra engedek” egy-egy ötletet, meglátom, hogy jó érzéssel el tudom-e képzelni magam benne, és ha nem, elengedem.
A forprofit szféra, a multik világa külön világ. Ezzel ismerkedni kell, tanulni kell. Olyan barátoktól, akik benne dolgoznak – és honlapokról. Utóbbira kaptam ajánlásokat. Ami még fontos, hogy akkor vagyok tárgyalóképes, akkor tudnak partnernek tekinteni, ha hasonló vagyok. Megjelenésben, fellépésben, nyelvezetben, gondolkodásmódban. Már az önéletrajz fotója is sokat számít. Ez azért mellbevágott.
A fellépés rendben, nyilván határozottnak kell lenni. Tárgyalni még nem tárgyaltam forprofit világból érkezőkkel, de beszélgetni azért szoktam, szakmai dolgokról is, és nem érzem azt a „falat”, amit önkormányzati emberekkel tárgyalva – a gondolkodásmódunk összeegyeztethetetlennek tűnő különbözősége miatt – érzek. (Az önkormányzati gondolkodásmódban a fő motiváció az újraválasztás, ennek érdekében minél több ember elérése és megnyerése. Ez nem az emberek „lefizetését” jelenti, hanem olyan intézkedéseket, programokat, szolgáltatásokat, amelyek minél rövidebb időn belül minél több embert elérnek minél kevesebb ráfordítással, és az emberek megelégedésére szolgálnak.) A forprofit világban meg minden a pénz, a megtérülés, a haszon körül forog – ebben azért nem vagyok jó, úgyhogy amikor majd tájékozódom a forprofit világot jól ismerőktől, ennek a gyakorlati oldalára is rákérdezek majd. De erre még mindig azt mondom, hogy nem érzem magamtól teljesen távol, és hogy tanulható. A megjelenés, a stílus viszont… – maga az ember, és én nem szeretném feladni önmagam. Arra jutottam, hogy meg kell találni az én „alter” stílusomnak az elegáns változatát (ruhavásárlás), fel kell adnom az álláskeresés idejére a „hagyom magam megőszülni” stratégiát (fodrász) – ezeket terveztem, de most előrébb léptek a fontossági sorrendben – és készíttetnem kell egy új portréfotót, amin nem vagyok sálba bugyolálva, ez új feladat.
Van nekem egy anyukám. Tudom, másnak is. De az én anyukám egyben oktatási és pályaorientációs szakértő is. Ez már különleges. Idővel elkerülhetetlenné vált, hogy vele is leüljek beszélni. Nem egyszerű történet ez persze, akinek van anyukája, tudja, hogy ez nem egyszerű még akkor sem, ha a világ legjobb anyukájáról van szó. Mindig úgy érzem, hogy védenem kell a szabadságomat vele szemben, és próbálok felnőtt maradni mellette akkor is, ha még mindig az ő anyagi támogatására szorulok.
Leszögezve, hogy összetartó, szerető és támogató családom van, az is igaz, hogy a női ág nálunk nagyon tudja, hogy a másiknak mi a jó, és elég magabiztosan (őszintébb lenne úgy írni, hogy erőszakosan) szeretné ezt elérni. Nagymamámig tudom visszavezetni ezt a vonalat, és hogy csak egyetlen – nem traumatikus – példát említsek e megállapítás illusztrálására: gyerekkorunkban a balatoni nyaraláson mindenáron szerette volna meggyőzni az öcsémet, hogy menjen be a vízbe (mert az neki jó lesz) – miközben az öcsém nem szereti a hideg vizet (és nem akart bemenni, mert az neki nem jó). Azt hiszem, nagymamám ebben a vonatkozásban élete végéig nem változott, anyukámról ugyanezt szerencsére nem tudom elmondani. Ő amúgy is egy lelkileg kevésbé zsarolós és kevésbé erőszakos alkat, és különösen az utóbbi időben érzem azt (szeretném remélni, az én magamra találásommal párhuzamosan), hogy hátrébb lépett. Még akkor is zavarban volt, amikor felvetette, hogy beszéljünk az álláskeresésről, mert azért ő mégiscsak szakértő, további szakértő kapcsolatokkal.
Péntekre lebetegedett a legkisebb (szerencsére csak 1+1 napra), szombat éjszaka farsangi szervezők voltunk, vasárnap délután nagycsaládi születésnapot tartottunk (szintén saját szervezés), hétfőn este (éjszakába nyúlóan) anya-lánya születésnapi program, a kedd a legkisebb itthoni pihenőnapja (velem), késő délutáni dobórával (velem), nyilván mindeközben a munkámat is végeztem – de kedd este eljött végre az anyai, pontosabban szülői beszélgetés ideje. Mint minden coaching-jellegű megbeszélésre, ezúttal is – bár fáradtan, de – felkészülten érkeztem: tudva, hogy én mit szeretnék ettől a beszélgetéstől, és figyelve arra, hogy megtartsam magam. Szerettem volna átbeszélni a saját terveimet – és tisztázni az anyagiakat.
Amit szakértő anyukámtól tanultam:
Az „ütős” önéletrajz valóban fontos, és legalább ilyen fontos a motivációs levél is. Mindkettőre kell egy „alap” változat, amit az adott álláshoz igazítunk. („Alap” motivációs levélre én eddig nem gondoltam.) Nekem egy Europass-os önéletrajzom van, az már nem jó. Van egy anyuka az egyik facebook-csoportban, akit nagyon sokan nagyon jó referenciával ajánlanak pont arra, hogy az önéletrajzot működővé alakítja. Meg is kerestem, teljesen korrekt az ajánlat: 10.000 Ft egy tanácsadás, amiben benne van az is, hogy elkészíti az új önéletrajzot. Anyu kommentje egyrészt az volt, hogy nem mindenki jó, aki ajánlkozik – ez ebben az esetben cáfolható –, másrészt hogy (a munkaügyi központon kívül is) vannak ingyenes lehetőségek, jó szakemberekkel, például a Kontakt Alapítvány.
A munkaerő-piaci tanácsadás nem egy egyszeri alkalom. Egy coaching ez is, ami egy folyamatos együttműködést jelent, a tanácsadó „követi” és támogatja az álláskeresést. A munkaügyi központoknál az szokott a probléma lenni, hogy kevés idő jut egy ügyfélre – és mint minden humán szolgáltatásnál, itt is kérdéses, milyen szakemberhez kerülünk. Lássuk meg – és ha szükség van rá és megengedem (megengedtem), kérdez nekem jó tanácsadót.
Az álláskereső projekttervem jó, de hiányos. Egyrészt azért, mert esetemben a fejvadász cég megkeresése is fontos stratégia – az én „szintemen” leginkább így lehet álláshoz jutni. (A „leginkább” szerintem nem igaz, de hogy ezen az úton is el kell induljak, az biztos.) Idősb. tesóm tud ebben segíteni, ő keresett már állást fejvadász céggel. (Nem járt ugyan sikerrel, de legalább szempontokat a fejvadászok közti választáshoz biztosan tud adni.) Másrészt nem két szintje van az állásoknak (álomállás és szükséghelyzet-állás), hanem három: a kettő között van „nem álom, de még jó” állás. És nagy kérdés, hogy az álomállás keresése mellett mikor kell megkezdeni a másik kettő keresését.
A LinkedInen érdemes a fizetős változatra regisztrálni (máshol azért ezt nem állították ennyire egyértelműen), mert az pontosabban hozza össze a keresletet és a kínálatot. Az álláskereső portálok kiválasztásához érdemes a tanácsadóktól tanácsot kérni.
A forprofit szférát ifj. tesóm jól ismeri (ráadásul tanácsadó cégnél dolgozik), közelebb tud vinni ahhoz, milyen munkakörök jöhetnek nálam szóba.
Az anyagiak átbeszélése a tanácsadásnál is nehezebb ügy, de tudom, hogy fontos tisztázni, azért kezdeményezem mindig, amikor szükséges. Most is megtettem, most is tisztáztuk, most is hálás vagyok a felajánlásért: Amennyi a családi megélhetéshez az álláskeresési támogatáson felül hiányzik, azt finanszírozzák, mert szeretnék biztosítani, hogy ebben a 3 (már csak 2,5) hónapban az álláskeresésre tudjak koncentrálni. Ha megvan az álomállás, de csak valamivel később tudok kezdeni, azt az időszakot is finanszírozzák – ne ezen múljon.
Hogy a bécsi képzés nem csak Bécsben, hanem 1-1 alkalommal Barcelonában és Brüsszelben is van (és itt is nekem kell finanszíroznom a szállást és az utazást), nem mertem még mondani a családnak. Brüsszel remélhetőleg (már) nem lesz gond, mert az majd’ egy év múlva lesz, Barcelona viszont május közepe. (És ha már ott vagyok, a képzés 3 napjához szeretnék még 1-2 napot hozzátenni…) Na, ez már végképp merész (mondhatni pofátlan) kérés, de előhozakodtam ezzel is – ezt is (elő)finanszírozzák. Anyukám ráadásul nem csak az oktatásügyben és pályaorientációban profi: saját utazásaik miatt autodidakta módon az utazásszervezésben is kiművelte magát, szóval ezt a részét is ráhagyhatom. (Másnap azért felhívott, hogy ha én állásba kerülök (márpedig májusra ez a cél), akkor nem fogok tudni májusban sehova utazni – úgyhogy nem intéz még semmit).
A főállású álláskeresés kezdő dátumát tegyük február 12-re, akkor voltam a coach-omnál. (Ez a hivatalos „titulusa”, sőt, ha egészen pontos akarok lenni, akkor „life coach” – de igazából ő az egyik asszony-segítőm.) Kb. kéthavonta találkozunk. Most azért kértem a beszélgetést, mert szerettem volna tisztába tenni, mi fér bele ebbe az álláskeresésre szánt 3 hónapba (ami már csak 2,5…). Mert persze a fő fókusz az álláskeresésen kell(ene) legyen, de nagy a kísértés, hogy akkor már a rég dédelgetett álmaimat is most valósítsam meg, a lakásfelújítás befejezéséről nem is beszélve…
Amit a coach-nál tanultam:
Tudom, hogy az úgy van, hogy idővel kialakulnak a dolgok, tudom, hogy én így működöm. Hogy még nem tudok mindent, és ezért megtervezni sem tudok mindent. És ezt a szabadságomat megvédem. A másik oldalról viszont ebben el lehet azért úszni, a 2,5 hónap egy időben nem tágítható keret, ezért – a dolgok „kiforrásának” megengedését meghagyva – mégiscsak kellene egy ütemterv. (Amit a projekt lezárásának már elkészített ütemterve mellé lehet tenni.) A tevékenységek adottak:
0. lépésként el kell készülnie egy „ütős” önéletrajznak, németül is, a bemutatkozásom német változatának, a LinkedIn-en és annak német változatán a profilok feltöltésének. (A bemutatkozás és egy nem ütős magyar önéletrajz megvan, a bemutatkozás német fordítása kész, és az önéletrajz német fordítását is elkezdtem.) Ehhez a lépéshez hozzávehetem még az álláskeresős facebook-csoportokban jelenlevést – ezt is megtettem már korábban.
Az álláskeresés egyik stratégiája a kapcsolathálóm mozgatása: a bemutatkozás elküldése és beszélgetések kezdeményezése. (Ezeket már korábban elkezdtem, folytatni kell.)
Az álláskeresés másik stratégiája cégek megkeresése – alapvetően azon cégek megkeresése, akiket az ismerősök ajánlottak. (Voltak már ajánlások, de vártam, hogy a kapcsolat lépjen – kezembe kell vennem az ügyet.)
Az álláskeresés harmadik stratégiája konkrét álláshirdetések megpályázása. (Ebben sehogyan sem állok, legfeljebb úgy, hogy nagyjából ismerem a figyelendő portálokat és tagja vagyok olyan facebook-csoportoknak, ahol szintén érkezhetnek ajánlatok.)
Új szempontként jött be, hogy mivel ezen 2,5 hónap alatt mindenképp kell állást találnom, az álomállás mellett vészhelyzet-állást is keresnem kell.
Az angoltudásom fejlesztését elfelejtettem említeni, de utólag ezt is a tevékenységek közé soroltam.
Kérdés volt még, hogy mi legyen akkor az álmaimmal és a lakásfelújítással. Itt végül az lett a szempont, hogy mi az, ami energiát ad, illetve mi az, ami régóta húzódik, lezárás-közeli állapotban van, és hozzásegít a mérföldkő-érzéshez – vagy más miatt fontos.
A blog elindítása egyértelműen ebbe a kategóriába esett,
„a” mesém felmondása
és a kisfiamnak szóló mese megszületése is.
A lakásfelújításból a rengeteg doboz kipakolását elengedtem, az iroda (dolgozó szoba) rendberakása mint kisebb, átlátható és legfontosabb feladat maradt meg. Kevésbé fontosnak ott van még a lakásfelújítás mestermunkáiból megmaradt erkélyfelújítás és a maradék asztalosmunkák intézése. (A dobozokat meg pakoljuk, amikor ráérünk – vagy ha valamit keresni kell…)
Úgyhogy hazaérve készült egy Gantt-diagram, ami a projektlezárós munkák mellett az álláskereséshez kapcsolódó feladatokat (és azok ütemezését) is tartalmazza.
Az e-mailre megérkezett a válasz: február 5-től nyilvántartásba vesznek, ha a megadott időpontban megjelenek és minden feltétel meglesz. Megjelentem, ellenőrizték a feltételeket, megfeleltem.
A munkaügyi központ és szolgáltatásai engem szakmailag is érdekelnek. Ez volt a harmadik személyes találkozásom a hivatallal – és ezúttal is jó élményekkel (és szakmailag is elégedetten) távoztam.
Decemberben voltam itt először, valószínűleg a közelgő ünnepek miatt nem voltak ügyfelek, egyből mehettem az első kapcsolatfelvételre beosztott kedves kolléganőhöz. Szigorúan nem ígért semmit – így arra sem kérdeztem rá, mégis mekkora összegű támogatásra számíthatok (mert tudtam, hogy a protokoll szerint ezek szerint erre sem adhat választ) –, de elmondott minden szükséges információt. (Pontosabban azt nem említette, hogy a céges változtatásnál nem a papír, hanem a cégnyilvántartási bejegyzés számít.)
Február első munkanapján voltam másodszor. Itt ugye sikertelen volt az ügyintézés, de segítőkész volt a hozzáállás, minden más ellenőrzés megtörtént, és a tájékoztató – bejelentkező papírokat elhozhattam. Kaptam itt is hibás tájékoztatást – miszerint a NAV központi ügyfélszolgálatán igazolást kell kérnem a befizetett munkaerő-piaci járulékról. De hívtam a könyvelőt, ő hívta a NAV-ot, egyikük sem értette, miről van szó, úgyhogy én meg úgy döntöttem, ha ez tényleg szükséges, akkor majd kérnek iratpótlást és elmegyek később, ha már regisztráltak és bérletet is kaptam. (Nem volt szükséges.)
E harmadik látogatásomkor egy harmadik – ezúttal férfi – ügyintéző foglalkozott velem nagy tisztelettel. Úgy éreztem, kicsit zavarban van amiatt, hogy engem „okosabbnak” tud. (Feltételezem, nem az a tipikus, hogy többdiplomások regisztráltatják magukat álláskeresőnek. De hallva a mellettünk dolgozó másik ügyintézőt, aki nem ilyen ügyfelekkel dolgozott, valamint a korábbi benyomásaim alapján azt mondhatom, hogy ez a tisztelet nem csak a képzettségnek szól.) Én meg amiatt éreztem magam zavarban, amilyen összeget bemondtam arra a kérdésre, hogy milyen fizetésért keresek állást, mert a közszférát jól ismerve, ahogy eddig én, ő sem keres annyit. Egyetlen pillanatra fogott el a félelem, amikor belémhasított, hogy a munkaügyi központ által ajánlott állás el nem fogadása a támogatás megszűnésével jár – márpedig egy iskolai nyelvtanári állást bármikor kaphatnék –, de kiderült, hogy nem a végzettségemet nézik, hanem az igényeimet. Olyan állást pedig valószínűleg nem az ő közvetítésükkel tudok kapni. Szóval regisztrálva lettem, megkaptam a kiskönyvemet (utoljára 11 éve, várandósan kaptam „ilyet”), és az igazolást, amivel a január elsejével bevezetett ingyenes bérletet tudom intézni. És ugyan az ügyintéző abban a hitben élt, hogy én tőlük nem sok segítséget tudok majd kapni, nem lett igaza. Rákérdeztem ugyanis, hogy az önéletrajzom ütősebbé tételében tudnak-e segíteni – és rögtön kaptam egy időpontot munkaerő-piaci tanácsadásra.
A szabadságom fontos záloga, hogy számlaképes vagyok. Katás. Ez egy 8 órás(nak bejelentett) állás mellett tökéletes – de állás nélkül azt jelenti, hogy a havi 25.000 helyett 50.000 Ft-ot kell befizetni + álláskereső támogatásra sem vagyok jogosult. Lehet szabadnak maradni és főállású vállalkozónak lenni, megtartva a munkavállalás szabadságát – de akkor az álomállás keresése helyett pénzkeresés lesz a fő tevékenység. Úgyhogy átalakítottuk a céget. Ez így leírva csupán egy négyszavas mondat, de a gyakorlatban rengeteg idő, energia és pénz. Idő és energia átgondolni már csak azt is, mik a szempontok. Aztán megtalálni a helyes kérdéseket. És megtalálni a helyes válaszokat. (És ez persze nem lineáris folyamat, mert a helyes válasz újabb kérdéseket vet fel.) Ehhez könyvelő kell, ehhez ügyvéd kell – és még az sem elég. Arra például máig nincs egyértelmű válasz, hogy a nyereségszámításnál a döntés és kifizetés időpontjában számít-e, hogy ki a Katás Bt-tag, vagy időarányosan kell nézni az évet. Pénz, mert a társasági szerződés módosításának ügyvédi díja van (akkor is, ha az baráti) és közzétételi díja is van, ami meg fix.
A költségminimalizálás miatt január 31-ével kellett társasági szerződést módosítani, ami szombat. Hétfőn az ügyvédnél kezdtem, hogy a papírokat elhozzam, és a munkaügyi központban folytattam. (Tudom, hogy hivatalosan ma már nem így hívják, de én továbbra is így fogom.) Decemberben ugyanis, amikor először tájékozódtam, abban maradtunk, hogy február elsején (praktikusan február első munkanapján) jelenjek meg a regisztrációra – azokkal a papírokkal, amikkel már rendelkezem. Fontos azt is bizonyítanom, hogy nem vagyok foglalkoztatva egy cégben sem. Vittem tehát az ügyvédtől a papírt arról, hogy én már nem vagyok sem beltag, sem ügyvezető – de ez nem volt elég. Kiderült ugyanis, hogy nem a papír számít, hanem a cégjegyzék, ahol a változás még nem látszott. Ha most felveszik az én regisztrációs kérelmemet, akkor azt emiatt rögtön el is kell utasítsák. Jó hír viszont, hogy ha én e-mailben kérek időpontot a regisztrációra, akkor az e-mail dátumától számolják az álláskeresési időszak kezdetét. Annak a pár kimaradó napnak pedig nincs jelentősége, mert egy állás után 45 napig még biztosított maradok. Úgyhogy írtam az ügyvédnek: azonnal szóljon, ha megjött a végzés, és február 5-én nem sokkal éjfél előtt már meg tudtam írni az e-mailt az időpont-kérésről. (Anyukám persze feltette a kérdést, miért nem írtam még aznap, hiszen mire időpontot adnak, meglesz a bejegyzés, de – mivel csak pár napról volt szó, ami ráadásul úgysem vész el – végül maradtam az egyenes útnál.)
