2020.04.02. csütörtök reggel
A múlt vasárnap reggeli fájdalom csillapodott annyira, hogy aznap már tudtam dolgozni – többek között terápiás céllal. Fájt. Napokig. Beúszott a gondolataimba, belebújt a testembe. Úgy tűnt, hogy a gyerekek között is megszűnt a kapcsolat, még virtuálisan sem érték el egymást, aztán ez utóbbi megoldódott, s számomra is bizonyosságot nyert, amit az eszemmel persze tudtam: minden rendben van. Aztán eljött a hétvége, amikor mi ugyan nem találkoztunk, de a gyerekek vele igen. Kedves volt. És én ettől a helyzettől elég furán éreztem magam – és érzem magam azóta is. A gyerekek újra lehetnek együtt (a lakásban már nem, de kint igen), az ő gyerekei találkoznak velem, az én gyerekeim találkoznak vele, csak kettőnk között nincs kapcsolat, semmilyen szinten. Én megírtam még akkor, hogy szándékainak megfelelően nem fogom keresni, de én kereshető vagyok. Nem keres. És én sem keresem, pedig lehet, folytatódna minden úgy, mint ha mi sem történt volna – csak én nem akarok úgy tenni, mint ha mi sem történt volna. És nem is biztos, hogy így lenne. Hát… Ez sem egy jó állapot.