csütörtök hajnalban
Ha azt nézem, hogy 3 és fél hónapja vagyok álláskereső és ezidő alatt csak 2 állás- és egy munkapályázatot adtam be, úgy tűnik, elvesztegettem az időmet (még akkor is, ha 2 hónapja karantén van). Ha azt nézem, hogy az álláspályázatokon kívül mit tettem az állás megtalálása érdekében, akkor már jobb a helyzet. Ha pedig az is szempont, hogy önmagamhoz mennyivel jutottam közelebb, akkor kifejezetten elégedett lehetek.
Elküldtem az önkormányzati pályázatot (később a másik e-mail címemről is, de továbbra se jött visszaigazolás arról, hogy megkapták – ennyit miért nem lehet megtenni?). Kiírtak egy pályázatot (mondhatom, hogy kollégáim) helyi mentori szakértői munkára, ami csupán pár hónapos és csak egy megbízás, de azt érzem, hogy ebben a szerepben ki tudnék teljesedni és sokat tudnék tanulni – ezt is beadtam, és már meg is jött a visszajelzés, hogy esélyesként indulok és interjúra hívtak. És tudtam beszélni „a” szervezetfejlesztővel, hogy közelebb jussak a főállású vállalkozóvá válás támogatás pályázathoz szükséges üzleti terv megírásához. Ezen a beszélgetésen hangzott el a kérdés: Mi az, ami miatt nem merek egyből belevágni? Ezt magamnak így tettem fel: Miért érzem én magam idegennek ebben a világban – és hogy van az, hogy mégis a része szeretnék lenni? Válaszmozaikok következnek.
A válaszból ma délután értettem meg valamit, amikor a pályáztató kolléganőktől kaptam visszajelzéseket arról, hogy nagyon jó pályázati anyagot írtam, hogy jó szakember vagyok. Na, ez az elismerés (és az ebből fakadó önbizalom) nincs meg nekem a szervezetfejlesztő világban. Ami nem lenne baj, ha ez nem bénítana le. Épp a mai sétánkon tartottam kiselőadást a férjemnek a kulturális és értékrendbeli különbségekről (erről egyszer kellene írnom, mert hasznos tudásnak gondolom az életben való eligazodáshoz), hogy az enyém individualisztikus értékrend, ahol nem szokásokhoz és elvárásokhoz igazodok, hanem az a fontos, hogy én jól legyek és kiteljesedhessek. De ezt a nagy individualisztikus magabiztosságot nem mindig tudom megélni, és előjönnek a kisebbségi érzéseim. Meg a védtelenségem érzete.
Láttam korábban a Sóvirágot Fahidi Évával, és megnéztem most A létezés eurofóriája c. dokumentumfilmet. Megfogott benne az az egyértelműség, amit Éva és Emese számára a tánc lényege jelent: meztelen test. Azt érzem, hogy meztelenre kell vetkőznöm nekem is ahhoz, hogy elkezdhessem felépíteni azt az önmagamat, aki teljes természetességgel tud ebben a másik világban is jelen lenni.
Elég egyértelműen a civil terep és a helyi fejlesztő szerep az én világom, úgyhogy arra a kérdésre is keresem az őszinte választ, hogy ha helyi fejlesztőként is megfizetnének, akkor is a forprofit világban és a szervezetfejlesztésben keresném-e a szakmai kihívást? Mert nem tagadom, az első erős lökést a váltásra az állandó családi pénztelenségünk adta, pontosabban ebből lett elegem. És egy rövid ideig azt gondoltam, hogy bárhova elmegyek bármit csinálni, csak pénzt keressek. De elég hamar felzárkózott a szakmai énem: azzal szeretnék pénzt keresni, amiben hiszek, amit fontosnak tartok, amit tudok és jól csinálok. Na, ettől a homályos meghatározástól jutottam el oda, hogy pontosan tudom, mit szeretnék csinálni: nem mást, mint a helyi fejlesztést támogatni, csak más szerepből, más oldalról. És a szervezetfejlesztés számomra nem a cél, hanem az ehhez vezető út része. Azt kellene erősítenem magamban: én itt kapni szeretnék, tanulni – és adni. Adni nem csak azért, mert az adok-kapok egyensúlyban kell legyen, hanem azért is, ami nekem fontos – mert én azt szeretném, ha a cégek azt is észrevennék, hogy ők helyileg hol vannak, milyen helyi nyilvánosságnak, helyi közösségnek a részei. Fontos a szervezetfejlesztés és a benne lévők személyes fejlődésének párhuzama, de jó lenne az ember mellé az állampolgárt, a szervezet köré pedig a helyi közösséget odatenni. Lehet, hogy ha azzal az egyértelműséggel szállnék be a szervezetfejlesztő világba, ahogy az idős platformban is jelen vagyok: én a közösségfejlesztést szeretném képviselni – akkor minden megoldódna.
