Hónap: 2020 március

 2020.03.26. csütörtök reggel

Tényleg egy hét kellett, hogy nagyjából beálljon a rendszer, a – helyzettől nem független – lelki nehézségek is elviselhetővé csillapodtak, így vasárnapra már munkaképes voltam. Azt azonban nem mondhatom, hogy tudok dolgozni.

A negyedikes tanítónénije azt mondta, belejönnek majd az önálló tanulásba. Belejött az én negyedikesem is. De ettől még nekem róla szól a délelőttöm, most én vagyok a tanítónénije, valamint tanulásának mentora és titkárnője. Én kapom a feladatokat, a férjem nyomtatja ki (nem egy irodai nyomtató a miénk, oldalanként lehet csak elküldeni a nyomtatást, és még úgy is sokszor elakadást jelez és többször nyomtatja ki ugyanazt az oldalt – de még ha nehézkesen is, legalább megoldott a nyomtatás), aztán én a feladatokat – a füzetet továbbfejlesztve – egy kapcsos mappába a helyére teszem: főtárgy, német, angol, gimnasztika, kézimunka… (Nem szeretnék igazságtalannak tűnni: nem minden nap jönnek feladatok, heti kétszer küldi az osztálytanító, és heti egyszer a szaktanárok – egymástól függetlenül.) Ha a feltételeket megteremtettük és mindent előkészítettünk, indulhat az önálló tanulás – ami odáig tart, hogy „miután magadban elolvastad, olvasd fel valakinek (majd hallgasd meg az ő felolvasásában)”. Tehát addig tudok dolgozni, amíg a negyedikes a napindítás után az aznapi írástól eljut az önálló olvasás végéig. De így is csak akkor, ha nem kell segítség már az írás elkezdéséhez is – és ha az írással végzett, jó eséllyel meg is mutatja, hogy olvassam el, szóval ezt sem nevezném tiszta munkaidőnek. És akkor itt jönnek az olvasmányhoz tartozó feladatok – ezek egy része is „kérdezd meg”, „mutasd meg”, „meséld el” – nyilván. Kész van a főtárggyal. Én még beragasztom a füzetbe a kivágott szöveget (legyen meg minden egy helyen), és a mappában kipipáljuk együtt, ami kész van. Szünet. Majd jön a többi. Matek gyakorló – én ellenőrzöm. Valamelyik nyelv. Amit a nyelvtanulásból egyedül tud csinálni, az a szöveg másolása – és a rajzolás. Az összes többi gyakorlást közösen csináljuk – én nem tudom egyébként, mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek az anyukája nem beszél angolul és németül, mert ez a fajta nyelvtanulás önállóan nem működik. (Itt még nincs tankönyv meg munkafüzet, hanganyag: itt órai játék van meg mondókák, mesék, rövid párbeszédek – másolni tudnak idegen nyelvű szöveget, és amit egyébként fejből tudnak, azt tudják elolvasni.) Kézimunka – rízslabda. Egyedül csinálja – ha megkapta a hozzávalókat. Gimnasztika – gyakorlatok egy lufival. (Lufi sincs az iskolai csomagjában, ezzel is nekem van dolgom.) A gyakorlatokat először egyedül – majd párban, esetleg csoportban kell végeznie. Ki az, aki erre ráér? Nyilván nem a szintén tanuló testvérek, vagy a tanító apuka. Szóval a délelőtt eltelt azzal, hogy rövid időket tudtam én is dolgozni valamit. Mert hét végén elküldjük a befotózott füzeteket (ki készíti, tölti le, teszi egy dokumentumba a fotókat, ír a tanárnak írásos visszajelzést is és küldi el mindezt?), amire érkezik egy kézzel írt, személyes visszajelzés a gyereknek a tanítótól (amit kinyomtatunk, mert ne a képernyőn olvasson a gyerek), de addig én vagyok itt, aki azonnali visszajelzést ad, aki motivál, aki keretet tart, akit kérdezni lehet, aki az osztályt és az osztálytanítót pótolja. Szerencsés vagyok, mert tudok vele tanulni. (Szegény Vekerdi tanárúr biztosan forog a sírjában: mindig azt hangoztatta, hogy a szülőnek nem szabad a gyerekkel tanulnia.) Szerencsés vagyok, mert az itthon dolgozás és a kézműves foglalkozások miatt minden kellék megvan a lakásban. Szerencsés vagyok, mert csak egyetlen kisiskolásom van, és nincs még kisebb gyerek, aki szintén időt igényelne. De ez még csak a délelőtt volt, és ha csak a tanuláshoz kapcsolódó feladataimról beszélünk, akkor is hozzá kell tennem: van még két iskolás gyerekem.

2020.03.22. vasárnap kora reggel

Egyik barátnőm tegnapi félmondatából jött a felismerés: azért is lehet most nehéz nekem, mert én a környezetem problémáit (vagy hogy kell ezt jól mondani: negatív energiáit?) is magamra veszem. Az pedig most nyilván van bőven, szó sem kell messzire mennem érte. Egy panel társasházban. Egy egyedülálló apa kiabál a lányaival, így a karantén alatt napközben is, és depressziós barátnőm van most a mélypontján. Utóbbi különösen megvisel. Hiába tudom az eszemmel, hogy ez most az állapota miatt van, gyomorba vág, annyira fáj olvasni nekem írt, szinte gyűlölködő leveleit, először délután, aztán este. Délután is, este is kiborulok, bőgök, megnyugszom – és mégis ezzel kelek. Egyedül van ő is két gyerekkel. A karantén idején. És most még velem is megszakított minden kapcsolatot, aki fizikailag is a közelében vagyok. Hogyan tudok kijönni ebből a fájdalomból – hiszen így nem tudok a saját életemben jelen lenni, a családom számára jelen lenni, pedig a legjobban ezt szeretném? Hogyan tudom kitörölni magamból azokat a képeket, amelyeken (egy feltételezett jövőben) egy öngyilkossági kísérlet után látom, hogyan tudok bizonyosságot szerezni arról, hogy minden rendben lesz vele és elengedni az érte érzett felelősséget, az aggódást? Mégis, mi a technika, amivel ki tudom zárni magamból azokat a dolgokat, amikre nincs ráhatásom és/ vagy nem az én problémám – miközben megtartom emberi érzékenységemet? Alapvető útmutatás magam számára, hogy a szeretet vezérelje minden (tudatos) tettem. Alapvető útmutatás magam számára, hogy vigyázzak magamra. Lehet az egyik fontosabb, mint a másik? Ha fáraszt szeretetből kommunikálnom, figyelmen kívül tudom hagyni ezt úgy, hogy ne jöjjön rögtön a lelkiismeret-furdalás? Hát akkor hogy vigyázzak magamra?

2020.03.21. szombat

Szombat van, fél kettő, ebédidő. Az ebédet a középső készíti, a férjem kitakarította a lakást, én ma fel vagyok mentve a család és a háztartás alól. Én kértem, pontosabban adtam ultimátumba, mert az itthon tanulás miatt semmit nem tudtam dolgozni a héten. És eláruljam, mennyit dolgoztam a délelőtt folyamán? Egészen pontosan 0,00 percet.

4 órakor felébredtem, és mivel nem voltam már álmos, leültem egy bögre vizet megiszogatni, aztán felöltöztem, és lesétáltam napfelkeltében taijizni a Dunapartra. Legalább egy órát sétáltam és taijiztam – már teljesen kivilágosodott, de a Nap nem kelt fel. Azóta sem.

Hazajöttem, teáztam, kiolvastam a gyerek meseregényét, reggeliztem, elvonultam az irodába, ami most csak az enyém. A gépen olvasgattam, filmet néztem, és mindig csak halogattam, mikor kezdek neki. Hát most már nem fogok. A kicsi őrjöng.

…

Megebédeltünk – nélküle. Születésnapi ünnepi ebéd lett volna (a középső 14 éves lett tegnap – szerencsére este volt azért tortás ünneplés). És közben felváltva fogtuk le a kicsit, mert amint kicsúszott a karja a kezünkből, kezdte magát fojtogatni. Amikor kétségbeesésünkben már agresszívvá váltunk vele, cseréltünk. Fogtam, öleltem, potyogtak a könnyeim és sírok azóta is, pedig amíg telefonos segítséget kértem, a nagylány el tudta vinni magával, és még az evésre is rá tudta beszélni.

Nem az önfojtogatással kezdődött, hanem az őrjöngéssel. Ahogy az irodából – az ajtón keresztül, meg néha kilépve – érzékeltem, egész délelőtt filmet nézett az apjával, telefonon, majd a tévéképernyőn. Régi, jó gyerekfilmeket, meg valami természetfilmet a tévén, de képernyő előtt ült akkor is. És közben folyamatosan apja telefonjáért kuncsorgott (aki ezért egy idő után behozta hozzám a telefont). Ha jól érzékeltem, ott tört ki az őrjöngés, hogy az apja is megelégelte a képernyő előtt levést. Ehhez jöttem én azzal, hogy Minecraftozhat este, de most már elég volt a képernyőzésből, estig foglalja el magát valamivel – és nem tudta, mivel. De a fő vonulat az volt, hogy mindenki más kockul, csak ő nem kockulhat, és mindig ő a hibás. Meg hogy ő hülye, meg sunyi. (A sunyiság a titokban megszerzett telefonokra, tilosban tévézésre, számítógépezésre vonatkozik.) És idővel átment abba, hogy ő meg akar halni, mindenkinek jobb lesz úgy. Adjunk neki egy konyhakést, amit a szívébe szúrhat.

Voltak már a kicsinek ilyen „próbálkozásai”, mentünk is volna a pszichodráma mellett egyéni terápiára is – a járvány miatt ez is elmaradt. De amúgy is úgy tűnt, nincs már akut probléma, december–januárban volt ilyen először és utoljára – azóta nem fordult elő, hogy szidta és bántotta magát: verte a fejét a falba, vagy valamivel verte a fejét, szorította el gumival a kezét. Nem mindig láttuk, volt, hogy (pl. a gumival kézelszorítást) később tudtuk meg. Ijesztő volt látni is, utólag megtudni is. Igen, benne volt az a félelem, ami most megint előjött: képes lenne megölni magát, ha magára hagyjuk?

A téli és a mostani jeleneteken kívül még egy óvodáskorira emlékszem, amikor felment a szomszédba, megígérve, hogy nem tévézik, illetve nem azért megy, aztán amikor lelepleződött, akkor elrohant. És úgy, ahogy volt, zokniban, le a lépcsőn, és mint hamarosan kiderült, ki a kapun, rohant át a lakótelepen ész nélkül, testvére a lakótelep végi 2*3 sávos útnál érte utol és hozta haza.

Nagyon nehéz neki a legkisebbnek lenni. A nővérének, de még a bátyjának se volt kísértés ilyen idős korában az okostelefon, a számítógép. És egyikük sem volt függő, mint ő. Ez is félelmetes benne. Nem tud ellenállni a képernyőnek, hozzáragad, és az nem ereszti. Pedig egyébként órákat el tud játszani legóval, autókkal, vagy bármi mással, hosszú történeteket játszik. Erre most itt van ez a digitális tanulás: mindenki ül a képernyő előtt, csak neki nem szabad.

Összetett probléma ez (és nem könnyíti meg a helyzetet, hogy segítség a karantén miatt csak korlátozottan igénybe vehető):

• Vannak ezek a vészhelyzetek, amikor a gyerek őrjöngeni kezd, és/ vagy őrjöngés nélkül elkezdi bántani magát. Ahogy mondtam, ez nem egy állandó állapot. Hogy elégedetlen magával, hogy alacsony az önértékelése, és hogy ez azzal jár, hogy lelkileg is gyötri, szóban is bántja önmagát (hülye vagyok, egy paraszt vagyok stb.), az jellemző. A fizikai önbántás egyáltalán nem jellemző rá – de többször előfordult a téli szünet környékén, és ma. Azon kívül, hogy ez egy tünet és a kiváltó okával foglalkozni kell, magát a helyzetet is kezelni kell – a lehető legjobban, ott és akkor.
• A kiváltó okok között van a képernyőfüggősége – amiben a függőség maga egy kezelendő állapot. Erről írok majd bővebben, mert fontos megérteni, hogy mit jelent, miért gond, és miért próbálom távol tartani a képernyőtől.
• A kiváltó okokhoz sorolnám a maximalizmusomat is, amit nem akarok a gyerekek felé közvetíteni, és mégis megteszem. Ez azért fontos, mert elég szoros összefüggésben áll az alacsony önértékeléssel, a megfelelni akarással – és a frusztrációval, ha ez nem sikerül. Amikor azt írom, hogy összetett a probléma, akkor abban az is benne van, hogy nekem sem könnyű azzal együtt élnem, hogy a probléma egyik forrása én magam vagyok. Akkor sem, hogyha ennek tudatában vagyok, és tudatosan dolgozom magamon.
• Szintén hozzám kötődő összetevő az időhúzásom a munkakezdésre, ami van, hogy percekben, van, hogy órákban – és van, hogy egy egész napban mérhető. Ezt az időszakos munkaképtelenséget van, amikor el tudom fogadni mint adottságom, és van, amikor nem tartom normálisnak. Ezt az időhúzást jórészt kockulással töltöm – miközben a gyerekektől elvárom az ezirányú önfegyelmet.
• És végül, de nem utolsó sorban, vannak a „környezeti tényezők”. Hogy mindannyian (többiek) többet töltünk képernyő előtt, mint az egészséges lenne.
• És van az egész családi mező, amiben mindez, meg jóval több is benne van, és aminek a kicsi is érzékeny része,
• és a családon kívüli világot is érzékenyen reagálja le.

Hálás vagyok érte, hogy a problémahalmaz legalább egy részével a karantén alatt is van kikhez segítségért fordulni, és hogy tőlük nem elítélést, nem az önvádam felerősítését, hanem megerősítést és valódi segítséget kapok.

03.19. csütörtök reggel

Vasárnap este még csak azt lehetett tudni, hogy nincsenek nagyrendezvények, nincs iskola, és a gyerekek egyes különóráit is lemondták – az én kórusom is online próbákra állt át. Írtam minden további érintettnek, hogy családilag önkéntes karanténba vonulunk, senki nem megy semmilyen különórára sem. És írtam a kollégáknak is, hogy mindenképp beszéljünk a projekt lezárásának stratégiájáról – csak adjanak pár nap türelmet, amíg ezt az új helyzetet kezelem. Gyerektelen kolléganőm lelkesen válaszolt: igen, egy napot még ő is arra szán, hogy felkészüljön, aztán ez az elmélyült munka, írás időszaka lesz.

A facebookon a fordítói csoportban láttam egy előtte – utána rajzot arról, hogy a fordítóknak semmit nem változott az élete a karantén miatt. Egy fordító anyuka módosította a rajzot, mások írásos kiegészítéseket küldtek. És ezt mindenki elmondhatja magáról, aki szülőként eddig is otthon dolgozott: jóval kevesebb munkaideje és nyugalma van, mint eddig. Főként az első héten, amikor még az iskola is kapkod, hiszen egyik napról a másikra kell átállniuk az online tanításra, össze-vissza jönnek az e-mailek, a szülő menedzsel. (A harmadik nap már füzetet nyitok, hogy követni tudjam, kinek mi a dolga.) Egyébként is még ott tartunk, hogy ki kell alakítani a rendszert: elmegy az idő a tanulósarok kialakításával, az asztali gép és a nyomtató beüzemelésével, a megfelelő megoldások megtalálásával (éljen a facebook közösség), a rendszerek, applikációk letöltésével. Füzetek, nyomtatópapír vásárlása, az iskolai holmik és a hangszer elhozása az iskolából, zeneiskolából… Új napirend, új családi rend…

• 

• 

Nyilván könnyebb lesz jövő héttől, amikor az iskolai számítógépes rendszer is feláll, meg a családi rendszer is, de attól még a tanulás mentorálásából elég sok rám marad – több, mint korábban a házi feladatok mentorálása. A gimis nagylány már megoldja, de a nyelvekben biztosan kér segítséget, a kamasz középsővel amúgy is küzdelem, hogy tanuljon (bár számára az online tanulás jelent azért motivációt – de bizonyos tárgyakat így is szeretne negligálni), a kicsi tanulását pedig egyértelműen nekem kell több-mint-mentorálnom nem csak az első héten, hanem az online tanítás teljes időszakában.

Ott van aztán az élelmezés. Öt embert naponta etetni reggeli – ebéd – vacsora és persze a „nassok” (tízórai, uzsonna)… Nyilván a háztartás is több munkát ad, ha öten folyamatosan itthon vagyunk (és még enni is ennyit és ennyiszer eszünk), ha „magasabb fokozatú” higiéniát szeretnénk tartani.

A lelki támogatásról pedig tilos elfeledkezni. Persze, hogy nem csak ilyenkor figyelek oda rá, de ilyenkor különösen. Amikor úgy érzem, a mélyponton van, bemegyek a nagylányhoz is, hogy a hátát simogassam, hogy hozzám bújhasson, átöleljen. Miután a kicsi elaludt, a középső mellé is leülök az ágyra, hogy megsutyorogjuk a dolgokat. És apáról se feledkezzünk meg (aki ráadásul hipochonder), rá is figyelni kell. Nyilván nekem is több időt kell fordítanom magamra, hogy erőt adhassak – ez leginkább azt jelenti, hogy minden nap eleget kell aludnom.

Ez mind-mind a munkától elvett idő és gondolat. És a harmadik nap azért már meglehetősen frusztrál és kétségbe ejt, hogy a nagy „home office”-ban szinte semmit nem dolgoztam.

03.17. kedd este

Az első napot rendben levezényeltem, volt felkelés, átöltözés, közös reggeli, a számítógépes sarok kialakítása, tanulás, ebédkészítés (a szakács ambíciójú középső készítette – a kicsi meg videózta: készül a „hogyan töltsük a karantént” sorozat a youtube-ra), közös ebéd, ebéd utáni levegőn levés és mozgás… Dolgozni lényegében nem volt időm: pakoltam, menedzseltem és lélekápoltam. A nagylányhoz még mindig nem lehet szólni, a kicsi pedig este újból átment kisbabába – ez most annyival volt fájdalmasabb, hogy közben azt ismételgette: „Ne bánts!” – és ha közeledtem felé, akkor karjait maga elé tette, és összehúzta magát. (Igen, ez a bántalmazott gyerekek reakciója. Nem, nem szoktam bántani. Igen, tudtam, hogy nem is azért csinálja, de ettől még nem volt könnyebb.) Miután sikerült eljuttatni a fürdésig, majd egy újabb menettel a pizsamában ágyban levésig (az összebújás és mese ismét segített), idővel le tudtam ülni a gép elé, hogy intézzek egy online rendelést – élelmiszervásárlásra. Több órán keresztül tartott, mire megtaláltam azt a boltot, ahova még egyáltalán, ha nem is házhoz szállításra, de legalább személyes átvételre lehetett rendelést leadni – április 4-ére. (Addigra már mindenhol regisztráltam, egy rendelést feleslegesen állítottam össze, és a másik összeállítása is sok időbe telt.) Éjfélre kerültem ágyba, félelemmel feküdtem és félelemmel ébredtem. Naplót írni már nem, de taijizni még volt időm reggel, mielőtt felkelt a család – nehezen ment a befelé figyelés, folyton bekúsztak a szorongató gondolatok arról, hogy éheztetem a családomat. Egy hete még megnyugodtam abban, hogy „készletre” is vásároltam és egyébként is, ha lepény és zsír van, akkor minden van – de ma már nem ezt gondoltam. Az járt például a fejemben, hogy ha a férjem nem eszik meleg ebédet, akkor már kora délután nyűgös lesz. (A munkahelyi hétköznapokra ez nem vonatkozik – végigdolgozza a napot evés nélkül…)

Reggelre egyértelművé vált, hogy ki kell menni az iskolába elhozni a gyerekek ottmaradt dolgait – úgyhogy ezt a napot egy utolsó ügyintézős–beszerzős alkalomnak szántam, kocsival utazva, szájmaszkban és szemüvegben, rendszeresen kézfertőtlenítőzve, távolságot tartva. Nem tudom, a szemüveges orvosok hogy csinálják: nekem párásodott a szemüvegem, akárhogyan állítgattam az orromon a maszkot. Ráadásul a meleg levegőtől, amit a maszk alatt belélegeztem, szabályosan rosszul lettem, mire az iskolai körrel végeztem. (Három osztályterem, listára írt összeszednivalók, a közösbe is besegítve, ld. kistörülközők, szobanövény befogadása.) Úgyhogy a kocsiban lecsúsztattam a maszkot.

Odafele még végigénekeltem az utat, hogy ne sírjam el magam. Igazán akkor nyugodtam meg, amikor túl voltam a bevásárláson. Persze a következő érzés a lelkiismeret-furdalás volt: szükséghelyzetben máshogy kellene fogyasztani. De sem a családomat nem akarom kitenni még egy változásnak, se én nem érzek magamban erőt (és időt) arra, hogy most még ezt is kitaláljam és menedzseljem.

A kicsi szorong, a középső szorong, apa szorong, anya a mélyponton – szerencsére reggelre a nagylány visszatér közénk: én is kérek és kapok tőle ölelést, és a kicsi pesztrálását is átveszi, amikor elmegyek.

A vacsora végre igazi családi együttlét.

03.16. hétfő reggel

Az álláskereséshez írtam magamról egy bemutatkozást. Azt is beleírtam, hogy egy öttagú család menedzsere és coach-a vagyok. Sokak szerint nem kellett volna beleírnom, az álláskeresésnél – első körben – nem beszélünk a családról. A tanácsadó is kérdezte, miért fontos ez nekem. A válaszom: a családom, az anyaságom identitásom fontos része, de alapvetően azért szerepel a bemutatkozásban, mert ha számba veszem a készségeimet és leírom, alapvetően hol használom őket, akkor ez a mondat egyértelműen a bemutatkozáshoz tartozik.

Itt van például ez a mostani, teljesen új helyzet, amikor mindenkinek máshogy kell törődni a lelkével – miközben legelsősorban magamra kell vigyáznom, és amikor meg kell szervezni, hogy úgy legyünk egyszerre öten itthon, hogy azért ez több legyen egy túlélőtábornál.

Mindjárt az első megbeszélést elbukom – már a délutáni dunaparti sétánál. Túl keményen tisztázom (amit azt hittem, már tisztáztunk), hogy ez nem iskolaszünet, ugyanúgy – csak később – ébresztés lesz, felöltözés lesz, asztalnál tanulás lesz (és ugyanannyi tanulás lesz), mint az iskolában. Ezek után már hiába szajkózom, hogy a „pontosan hogy lesz”-t közösen beszéljük meg és én csak ahhoz ragaszkodom, hogy legyenek keretek – teljes a felháborodás. (A fiúk azt gondolták, majd pizsamában az ágyban tanulnak „valamennyit” „valamikor”.)

Vacsorára ugyan lenyugszanak a kedélyek és végre mindenki együtt van, de csak a férjem partner a szándékaimban, a két kamasz biztosan nem akar megbeszélni közösen semmit, főleg olyan „strukturáltan” nem, hogy arra a két kérdésre válaszoljon, amit már délután feltettem: Mi jelenti számára a legnagyobb nehézséget ebben a helyzetben – és ami az, amit a legjobban szeretne (esetleg az igények fontossági sorrendje). Odáig sikerül eljutni, hogy a másnapi menüt egyeztetjük – ebben már legalább a szakács ambíciójú középső is partner. A következő csatát holnapra halasztjuk.

03.15. vasárnap reggel

Csütörtökön még voltam a városban, tanácsadásra mentem. De ha már a városban voltam, kivettem a könyvtárból a következő könyvet a Doktor Proktor sorozatból, amit most a kicsinek esténként olvasok, még megnéztem a Rotschild Klára kiállítást a Nemzeti Múzeumban. Este még a nagylány osztályának volt előadása – csak a szülőknek. Pénteken még mindenki elment iskolába – a három gyerekből kettőnek aznap már elmaradt a különórája. Szombaton még elmentünk az új iskolaépületnél vállalt munkálatokra (nem voltunk sokan és közel sem egymáshoz, a szabad levegőn dolgoztunk sokat). Odafele beszaladtunk a festékboltba (gondoltam, a karantén alatt végre meg tudjuk alkotni az étkezőbe tervezett falfestményeinket), hazafele meg bevásárolni (sejtettem, hogy – a másnapi ünnep miatt is – ki lesz fosztva a bolt). A nagylány még házibulin volt a gimis csapattal. Ma még látszólag egy átlagos, itthon töltendő vasárnap van. De mától új időszámítás kezdődik: Önkéntes karanténba vonulunk. Ezt tartjuk a felelős viselkedésnek – és megtehetjük. A férjemnek hétfőn még be kell mennie az iskolába egy közös gondolkodásra, de utána már neki sincs iskola, én amúgy is itthon dolgozom.

Azt már sikerült tudatosítani a gyerekekben, hogy nem tanítási szünet lesz, hanem digitális tanítás. Este azzal búcsúzott tőlem a legkisebb: „Tudod, anya, hogy én miért örülök annak, hogy nem lesz iskola? Mert reggel felkeltesz, és lesz egy családi reggeli, ahol meg tudjuk beszélni a dolgokat, és aztán kezdődik a digitális tanítás. – Vagy nem így lesz?” „De, én is erre gondoltam.” – válaszolom. „Látszik, hogy anyja fia.” – zárja le büszkén a beszélgetést. A középső még nem tért magához: nem csak nehezen, egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy hétfőn nem megy iskolába, nem megy különórára… A nagy pedig… Ennyire hirtelen és kegyetlenül szigorú karanténra nem számított. Ő még ma ki akart menni legjobb barátnőjével (osztálytársa) a telkükre kiskutyákat nézni (vonattal nem engedem), ők még találkozni akartak egy másik barátnővel (nem!). Muszáj meghúzni a határt (ma), muszáj szigorúnak lenni, különben nincs értelme. Ha találkozgat olyanokkal, akik találkozgatnak másokkal, az nem karantén.

Az alapelv az, hogy itthon vagyunk, és csak akkor megyünk emberek közé, ha feltétlenül szükséges, és akkor sem tömegközlekedéssel és – a környezetszennyezés miatt – nem is autóval, hanem biciklivel.

Úgy kell azonban szigorúnak lenni, hogy közben tudjak kompromisszumot is kötni. Az alapszabály marad: a lélek védelme a test védelméhez tartozik. És ami még fontos, hogy ne ítélkezzek mások felett. Sosem tudhatjuk, ki mit miért csinál, vagy nem csinál. Itt van például a közelben lakó legjobb barátnő. Egyedül van otthon, mert anyukája a beteg nagymamához utazott vidékre – és az anyuka védelmében ott is marad, nehogy a kijáró gondozónőktől kapja el a vírust. Könnyű kimondani, hogy menjen és legyen ott a barátnő is (lehet, hogy ez lesz a vége) – csak éppen a barátnő azért nem akar menni, nehogy ő legyen az, aki a nagymamát megfertőzi. A kisírt szemű nagylányt átviszem kocsival a barátnőhöz (a bicikli még nem menetkész, este pedig ne sétálgasson egyedül), ott alszik. Nem kell, hogy rögtön reggel hazajöjjön (amikor eljött az ideje, hazasétál). Mert azt is tisztáztam: ha a barátnő itthon marad egyedül, ellátjuk és lehet nála, de ha a barátnő máshol lesz, nem fognak tudni találkozni. Ők, akik minden nap együtt vannak, iskolán kívül is. Nekem is nagyon fáj – hát még neki.

03.13. péntek késő este

Történelmi pillanat lett volna, 21:15-kor élőben hallgatni a miniszterelnök bejelentését a vészhelyzetről, de lemaradtam róla. Épp a 10 évesemet átkarolva mondtam a végtelenített esti mesét, hogy végre megnyugodjon. Iszonyatosan idegesítően viselkedett egész este, affektált, hülye vicceket mondott, lehetetlen testhelyzetekben csimpaszkodott, vagy ringatózott, miközben gügyögött… Tudtam, hogy ki kell bírni, hogy ott kell lenni, hogy amikor végre engedi, meg kell ölelni. Szörnyű lehet neki most, a bizonytalanságban, az ismeretlenben, magától is megijedve. A mese végén csak fekszünk összebújva. Már nem affektál, felnőttként beszél: „Amikor így gügyögök, azt nem én csinálom, olyankor csak nagyon kicsit tudom irányítani magamat. Elmegyünk majd ezzel orvoshoz?” Megnyugtatom, hogy ez rendben van így, a félelem az oka, és nekem is van ilyen és másnak is, hogy úgy érzi, nem ő irányítja magát – én olyankor kiabálok és durva vagyok. Minden rendben lesz. Vigyázunk egymásra.

10-kor hív az osztálytársakkal házibulizó nagylány – tőle tudom meg, hogy nem lesz suli hétfőtől. Csak bejelentkezett. Meg… És kezdi mondani, hamarosan sírva, hogy nincs jól. Ő, aki ki volt akadva az egész járvány-hisztériára, most már magának is bevallja: fél. Nemrég tudatosította magában: nem az a baj, hogy ő beteg lesz – nem is biztos, hogy beteg lesz –, hanem hogy továbbadhatja. Retteg a nagyszüleiért. Ő is fél az ismeretlentől, amit a lakásba zártság jelent számára, akinek mindene a társaság, a színház… Azt szeretné, ha ez az egész nem lenne, de tudja, hogy már olyan sosem lesz… Gyászol. Csak azt tudom visszajelezni neki, hogy ez egy természetes folyamat, egy természetes állapot. Ez most rossz, de holnap, legalábbis mindenképp csak napokban mérhetően túl lesz majd rajta. És biztosítom, hogy bármikor hívhat, éjszaka is.

Úristen, de nehéz ez most nekik. És mennyire hálás vagyok a sorsnak és az önismeretemnek, önreflexiómnak, hogy én már túljutottam a mélyponton, mert felismertem, és mert megvoltak az eszközeim. És hogy akkor azt is tudatosítottam magamban: nekem értük is jól kell lennem. Nem (csak) fizikailag. Lelkileg is. (És milyen szép, hogy lelkileg leginkább abból töltődöm, hogy jól tudok itt lenni velük.) És azóta is születnek bennem az ötletek és felismerések, hogyan tudjuk majd itthon, együtt erősíteni a lelkünket. Például közös éneklésekkel. Az mindig segít. Az ének, és a mese.

03.10. kedd

Félek. Ez lebénít. És ezt nem tehetem meg sem a munkámmal, sem a családommal. Tegnap arról panaszkodtam többeknek, hogy a bizonytalanság a legrosszabb, hogy nem lehet tudni, mit kell csinálni. Aztán észhez tértem. Pont én akarom, hogy megmondják, mit kell csinálni? Miközben azt tanítom, hogy az ember felelős a saját és közössége életéért? A felelős ember nem azt várja, hogy megmondják, mit csináljon, hanem tájékozódik, mérlegel, és dönt. Úgyhogy átgondolom én is a családi stratégiát járványügyben – tájékozódni már eleget tájékozódtam.

Ami tény: a COVID-19 az esetek egy részében súlyos, a súlyos esetek egy részében intenzív kórházi kezelést igénylő betegség. A betegség a súlyos esetekben a tüdőt támadja meg, az idősek és a gyenge immunrendszerűek, valamint a különböző, különösen asztmatikus alapbetegségben szenvedők számára ezért a megbetegedés akár halálos kimenetelű is lehet. (Jó hír viszont, hogy úgy tűnik, a gyerekek kevésbé érintettek – bár az asztmatikus hajlamú gyerekre jó lenne odafigyelni tudni.) Miközben sokan úgy fertőznek, hogy nem is tudnak róla – és ez nem csak a kéthetes lappangási idő miatt van, hanem mert állítólag tünetmentesen is lehet beteg valaki. Aki pedig fertőz, attól akár úgy is el lehet kapni a betegséget, hogy a közelünkben utazik a buszon – egy méteres távolságtartást kérnek a megelőzésról szóló cikkek.

A kormányzati hivatalos honlap csitítja a pánikot és kb. csak annyit mond, hogy tartsuk be a higiénés szabályokat – az ellenzéki sajtó meg nyilván igyekszik bemutatni, mekkora a szervezetlenség. Egyelőre csak a kórházakban és idősotthonokban vezettek be látogatási tilalmat, illetve a börtönökből nem engednek eltávozást, de sem iskolai szünetet nem rendeltek el, sem a tömegrendezvényeket nem tiltották be, sem a nyilvános helyek látogatását nem tiltották meg, sem karantént nem rendeltek el sehol. A szervezők döntik el, hogy megtartják-e az eseményeket, a cégek a maguk akaratából vezethetnek be megelőző intézkedéseket. Tegnapig ugyanez volt Bécsben is (ők már valamivel több betegnél tartanak), ma már ott központilag lefújták a nagyrendezvényeket. 

A betegség lefolyása tehát lehet tünetmentes, lehet megfázás-, illetve influenzaszerű, lehet 3 hétre kifektető, de otthon ellátható – és lehet kórházi intenzív osztályos, lélegeztetést igénylő. Utóbbi azért veszélyes, mert az intenzív ágyak száma korlátozott, és ha egyszerre lesz sok beteg, nem fognak tudni mindenkit ellátni. Az is sejthető, hogy késtek és még most sem megfelelőek a járványügyi intézkedések, tehát már most sok fertőzött van „szabadlábon”. Ehhez hozzájön a kínai és a magyar kultúra közti különbség: nálunk nemigen szempont a másik ember, a közösség, a társadalom, az állam…, azt gyanítom, kisebbségben vannak, akik számára nem csak az a szempont, hogy ők ne legyenek betegek, hanem potenciális fertőzőnek tekintve magukat másokat sem szeretnének megbetegíteni, és az adekvát viselkedés kiválasztásában azt is figyelembe veszik, hogy minél kevésbé terheljék például a kereskedelmet, vagy az egészségügyet.  

Egyéni stratégia kell tehát – nem tudni, mennyi időre. A paraméterek: iskolába és dolgozni járni (ehhez pedig tömegközlekedni) kell, és az is lehet, hogy már most betegek vagyunk.

• Az alap a megfelelő immunrendszer. A megfelelő immunrendszer alapja pedig a testi és lelki jóllét. Elegendő alvás, stressz- és félelemmentes állapot, fizikai kondíció, friss levegő, egészséges táplálkozás, extra vitaminok. A félelemmentes állapotot remélem, tudom itthon biztosítani, ha saját magamat uralni tudom. Az immunerősítőket meg elő kell venni, és meg kell próbálni rendszeresen szedni (ez nem erősségem).
• Higiénia. Ebből a „hazaérve kézmosás” a rutin, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a család többi tagja is betartja, hogy ha valahova megérkezik, azonnal kezet mos. A száj- és orrpiszkálás mellőzését még én sem tudom betartani, de legalább azt kellene bevezetni, hogy utána kezet mosunk. Arra sem gondoltunk eddig, hogy a ruhánkon is simán hazahozhatjuk a vírust, ezért – ahogy amúgy is kérni szoktam, de senki nem tartja be – át kellene öltözni, ha hazaérünk, sőt, ki is kellene mosni mindent, ami rajtunk volt… De legalább beágyazni lenne fontos minden reggel, mert azt is hiába szoktam kérni, hogy utcai ruhában ne üljünk az ágyra, illetve ágyneműre.
• Esélytelennek tartom, hogy családon belül ne fertőzzük meg egymást. Arra mondjuk oda lehet figyelni, hogy ne együnk, igyunk egymás után és sokat szellőztessünk, de a fizikai kontaktust, amit a külvilágban kerülni kell, itthon lehet megadni egymásnak. Nekem például most különösen sok ölelésre van szükségem – és azt gyanítom, hogy az ölelés most mindenkinek jót tesz majd.
• Az élet egyelőre a rendes kerékvágásban halad, a munkahelyre, iskolába, különórákra járás rizikóját el kell fogadni, az ezzel járó tömegközlekedés rizikójával együtt. Minden más esetben mérlegelni kell. Feltétlenül szükséges az álláskereséshez?  A lelki jóllétemhez? Vagy másnak „életmentő”? Ha „nem” a válasz, akkor itthon kell maradni. Ennyivel is csökkentettük a rizikót.
• A nyilvános helyek kerülése a bevásárlási szokásokat is érinti. Lehet próbálkozni a házhozszállítással.

És mi van akkor, ha… Ha karanténba kerülünk – akkor (is) rengeteget szeretnék sétálni a Dunaparton… Amit használunk itthon, abból van elég. Ami az élelmiszereket illeti, abból is van bőven (egy ideje már tudatosan így vásárolok), de ha két hét önellátásra lenne szükség, akkor a szokásos étkezést nyilván nem lehet biztosítani. Ha gabona van, akkor nagy baj már nem lehet. Zsír is van, almát – körtét lehet még nagyobb mennyiségben beszerezni. És savanyúkáposzta-tároló edényen gondolkodom még, akkor savanyúkáposzta is lehetne itthon nagy mennyiségben.

A szüleinkkel is meg kellene beszélni, mit terveznek és hogyan tudunk ebben segíteni. Az is nagy kérdés, hogy találkozunk-e, hogyan, tartunk-e nagycsaládi születésnapot…

És mi van akkor, ha… Ha megbetegszünk, akkor az van, hogy túl kell élni. Kórházban is, egymástól elválasztva is. Erre nem fogok felkészíteni előre senkit, mert az pánikkeltés. Amíg ideér a mentő, addig mondom el: mindenkinek vannak segítői, velük kell megtalálni a kapcsolatot – magunkban. Hogy legyen honnan erőt meríteni. Aztán ott vannak még a mesék, a dalok, azok is erőt adnak. És talán az itthoniak szeretete is odaérződik majd. Ha én kerülök kórházba… Azt hiszem, meg kellene írnom végre azt a papírt, amire felírom a jelszavakat, és meg kellene mutatnom férjemnek a netbankot, újra vezetni kellene a családi google naptárat… Igazából vírustól függetlenül, bármikor történhet velem valami, ezek amúgy is szükséges „intézkedések”.