A szabadságról számtalan írás születhet – mind különböző lesz. Ez az írás az én szabadságomról szól, az én eszmélésemről a szabadságom fontosságáról és mibenlétéről. Ez pedig a tavaszhoz kötődik, és nem független Pészách, a szabadság ünnepétől sem.
Az én szabadságtörténetem egy óvodai krízissel kezdődött, ami a gyerekcsoportban jelen lévő bántalmazásból indult, s melyben ugyan a szülői közösség egységes és támogató volt, a helyzet többi felnőtt szereplője mégis behozta az agressziót a felnőttek világába is. Nem tudom pontosan, mi az én előtörténetem, de az biztos, hogy az agresszió nagyon mélyen érint. Az én gyerekem nem volt áldozat, én mégis teljesen bevonódtam, ráadásul a felnőtt agresszió egy része személy szerint rám irányult. Nehéz évem volt, mégis sokat kaptam tőle. Először éreztem meg például a határaimat. És megerősödtek bizonyos alapértékeim: a szabadságvágyam, az autonómia iránti igényem leginkább. Ekkor kezdtem el coach-hoz járni, többek között azért, hogy megtaláljam azt az utat (leginkább a munkában), amelyen ezzel az új énemmel járni tudok.
Évek óta részesei vagyunk Pészách ünnepén a széder estének. Annak az estének, amelyen a zsidók szerte a világon arról emlékeznek meg, hogy az Örökkévaló kivezette a népet az egyiptomi szolgaságból.
A történetből kiderül, milyen nehéz, és egyre nehezebb sorsa volt a népnek Egyiptomban, hogy kihasználták, hogy sanyargatták őket. Hogy nem volt könnyű a szabadulás, és az elsőszülöttek halála (amely a zsidó családokat elkerülte) kellett ahhoz, hogy a fáraó végül elengedje a népet – és még ezek után is üldözőbe vette őket seregével. Az is tudható, hogy mindezek ellenére, az Ígéret Földjére vándorló nép időről időre visszasírja az egyiptomi időket. Nem véletlen, hogy a vándorlás 40 évig tart: fel kell nőnie egy olyan nemzedéknek, amely nem ismerte a szolgaságot, amely szabadnak született.
A széder este része a kivonulás történetének elmesélése. És nem véletlenül mondják a Tórára, hogy minden benne van – ebből az egy történetből minden évben másra csodálkozom rá. Abban a nehéz évben a történetből arra figyeltem fel, hogy az úgy van megfogalmazva, hogy nem a zsidókról, nem az őseinkről, hanem RÓLUNK szól. Az Örökkévaló MINKET vezetett ki Egyiptomból. Az este menetét szabályozó és a történetet elmesélő hágádá ezt meg is magyarázza: „Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni magára, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból!” Az egyiptomi kivonulás, a rabságból szabadulás tehát nem csupán egy történet, ami másokkal esett meg és engem legfeljebb annyiban érint, hogy ezek a mások az én távoli őseim. Ezt a történetet nem kívülállóként kell hallgassák a jelenlévők. Mert ez a történet mindannyiunk személyes története, ami abban segít, hogy a saját szabadságunkat megéljük, hogy a saját szabadságunkban megerősödjünk.
Jártam – járom a szabadságom útját, ahogy jártam – járok a coach-omhoz továbbra is. És épp pészách előtt ajánlott nekem egy könyvet: Edith Eva Egger: A döntés. (Egy széder este történetével kezdődik…) A szerző Auschwitzot megjárt holokauszt-túlélő, aki később klinikai pszichológus lett. Könyve három megközelítést ötvöz: bemutatja saját történetét, páciensei történetét, és azt a tanítást, hogyan szabadítsuk fel önmagunkat. A könyv nagyszerűsége pedig ennek a három szálnak az összefűzése, folyamatos egymásban tükröződése, hiszen a páciensek története az ő történetére is hat, és a tanulás az ő tanulása is. Nem egy kinyilatkoztatást kapunk tehát, hanem egy történetet és annak tanulságait. A továbbiakban e könyv útmutatásait foglalom össze, részben szó szerinti idézetekkel.
Képesek vagyunk saját fájdalmunk börtönébe zárni magunkat – de arra is, hogy felszabadítsuk magunkat. „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.” Hiába választunk magunknak egy olyan életet, amilyet élni szeretnénk, ha a múltbeli fájdalmainkat magunkba zárjuk, akkor nem a fájdalmat tagadjuk meg, hanem saját szabadságunkat. De a mi döntésünk az, hogy a szabadságot választjuk-e. Minden pillanatban szabadságunk van dönteni. Ahogy a könyvben idézett Viktor Frankl (szintén koncentrációs tábort megjárt holokauszt-túlélő) írja: „az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: az emberi szabadságnak azt az utolsó maradékát, hogy az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon.”
A külső és a belső szabadság nem függ össze. A rabságban is meg lehet élni a belső szabadságot – a külső szabadságban pedig egyáltalán nem egyértelmű a belső szabadság megélése, sőt, ahogy a szerző fogalmaz a szabadulás utáni otthoni életéről szólva: „A szabadság iróniája az, hogy a szabadságban nehezebb reményt és célt találni.” „Megmenekültem, de még nem voltam szabad.”
Könyvének mottója is lehetne a mondat: „dönthetünk úgy, hogy a saját börtönőreink leszünk, vagy dönthetünk a szabadság mellett.”
A szabadság persze nem egyszerű. Nem csak az kell hozzá, hogy ne zárjuk magunkat múltunk börtönébe, hanem az is, hogy merjünk szabadok lenni, döntéseinkért felelősséget vállalni. „Legtöbbünk szeretne egy diktátort magának – noha lehetőleg egy jóindulatút –, hogy rá háríthassa át a felelősséget, hogy azt mondhassa: „Te vettél rá, hogy ezt tegyem. Nem az én hibám.” Csakhogy nem tehetjük meg, hogy egész életünkben valaki másnak az esernyője alatt állunk, aztán meg panaszkodunk, amiért vizesek lettünk.”
És még ez sem elég. Nem elég kinyitni a múlt kapuját, nem elég az élet mellett dönteni, nem elég felelősséget vállalni. Önmagunk felszabadításának két fontos feltétele van még: először – megbocsátás a múltunknak:
„A megbocsátás azt jelenti, hogy gyászolunk – gyászoljuk azt, ami megtörtént, és azt, ami nem történt meg –, és hogy feladjuk a vágyunkat arra, hogy bárcsak másképp alakult volna a múltunk. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a múltunkat és jelenlegi életünket.”
Másodszor és végül a legnehezebb feladat: megbocsátani önmagunknak. Ahogy Edith Eva Egger írja:
Megmenthettem volna az anyámat? Talán. És egész hátralévő életemben együtt fogok élni ezzel az eshetőséggel. És büntethetem magam, amiért rosszul döntöttem. Ez az én kiváltságom. Vagy elfogadhatom, hogy a fontosabb döntésem nem az volt, amit a múltban tettem (…), tizenhat éves koromban, hanem az, amelyet most teszek meg. Az a döntés, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok: emberinek és tökéletlennek. Annak eldöntése, hogy magamat teszem felelőssé a saját boldogságomért. Hogy megbocsátom magamnak a hibáimat, és visszakövetelem az ártatlanságomat. (…) hogy végre abbahagyom a menekülést a múltam elől. Hogy megteszek mindent, ami csak lehetséges, hogy jóvátegyem azt, ami történt, és aztán elengedem. Meghozhatom azt a döntést, amelyet mindannyian meg tudunk hozni. Soha nem változtathatom meg a múltat. De egy életet meg tudok menteni: a magamét. Azt, amelyiket éppen most élek, ebben az értékes pillanatban.”
Jártam – járom a szabadság útját. Legutóbbi szabadság-tanulásom pár napos élmény. A pszichiátriai nehézséggel élőkkel szerettem volna megismertetni a hallgatóimat, ezért elhívtam hozzájuk azt a személyt, akit erre a legalkalmasabbnak gondolok. Barátnőm, még az óvodai időből. Már nem szülőként, de segítőként ő is részese volt annak a bizonyos nehéz évnek. A szociopatákról kérdez az egyik hallgató, empátiával. Barátnőm válasza meglepő, két szempontból is. Egyrészt neki más a fókusza. Ő a – potenciális – áldozatra fókuszál, s ezzel kicsit visszavisz engem közös múltunkba, abba az ovis bántalmazós múltba, amikor nekem is meggyőződésemmé vált: az agresszió nem megengedhető, mindenkit meg kell védeni, akit ér, és megakadályozni, hogy egyáltalán megtörténhessen. Másrészt, mert nem veszi le a felelősséget a bántalmazó válláról: a bántalmazó minden pillanatban eldöntheti, hogy mit tesz. Minden pillanatban eldöntheti, hogy az őt elérő érzésre hogy reagál. És ebben a döntésben nem tudunk neki segíteni. Nem tudjuk, mi az a hatás, amitől egyszer csak máshogy dönt majd, és nem agresszióval reagál. És ez nem csak a szociopatákra, hanem azokra is igaz, akik önmaguk ellen fordítják az agressziójukat… (Ennek a szakmai hátterébe nem szeretnék belemenni, az órán a laikusok lehetőségei voltak a fókuszban, vagyis hogy laikusként hogyan tudunk jól támogatni egy pszichiátriai nehézséggel élőt.) Ezt a megközelítést továbbgondolva és a szabadságról eddig elmondottakat összefoglalva oda jutottam, hogy elfogadom: nem lehet megváltoztatni azt, aki maga nem akar változni (vagy más szavakkal: nem lehet megmenteni azt, aki nem hagyja magát). Elfogadom: minden embernek megvan a szabadsága arra, hogy döntéseket hozzon a saját életével, viselkedésével, hozzáállásával kapcsolatban. És ezért minden embernek felelőssége az is, hogy szabaddá válásáért önmagán dolgozzon. De saját szabadságom útját járva bevallom: vannak nehéz időszakok. És hiába van már viszonylag sok technikám (írás, éneklés, taiji stb.) magam karbantartására, ha nagyon mélyen vagyok, nem bírom rávenni magam arra, hogy bármelyiket is gyakorolni kezdjem. (Nem vagyok Münchhausen, hogy saját hajamnál fogva kihúzzam magam ezekből a mocsarakból.) Ilyenkor azért jól jön a támogatás: az odafigyelés, az elfogadás, az elismerés. Az egyéni felelősséget azért ezzal egészítem ki: Magunk felszabadítása és szabad állapotban tartása azért is emberi kötelességünk, mert csak ebben az állapotunkban tudunk támaszai lenni azoknak, akik a saját szabadság-útjukon támogatásra szorulnak.